Első családállításom...
Négy évvel ezelőtt, amikor először olvastam a családállításról, az volt az érzésem, hogy nagyon érdekel és szeretném kipróbálni, de tartottam is tőle. Van-e tudomános alapja, vagy ez valamiféle elvarázsolt dolog? Úgyhogy - ahogy több helyen is ajánlották - először segítő résztvevőnek jelentkeztem, azaz saját állítást nem kértem.
Amikor megérkeztem azt láttam, hogy csupa hozzám hasonló résztvevő ül körben, akik között voltak láthatóan zárkózottabbak és közvetlenebbek is, de sem túl hideg, sem túl bizalmaskodó nem volt a légkör. Szimpatikus volt a hangulat. Hamarosan elkezdődött az első állítás. Őszintén szólva már nem emlékszem rá, miről szólt, vagy milyen volt, csak arra, hogy az állító rögtön kiválasztott engem, hogy képviseljem az anyukáját. És képviselőként, ahogy már olvastam róla, egyszer csak úgy éreztem, hogy szomorú vagyok és le kell ülnöm... Megdöbbentő tapasztalás volt, mert én magam nem voltam szomorú aznap, inkább izgultam és kíváncsi voltam, szóval valóban működik, hogy más érzéseit kezdem el érezni?!
Ahogy telt a nap és láttam, hogy az állítást kérők milyen katarzison mennek át, milyen döbbentek a felismerésektől, vagy milyen nyugodtak attól, amit láttak, kezdtem úgy érezni, hogy én is mielőbb ki szeretném próbálni. Dehát nem voltam állítóként beírva, így nem volt rá lehetőség, idő híján. És akkor jött a "véletlen", abban a formában, hogy az egyik állítást kérő délutánra meggondolta magát és nem szeretett volna saját állítást. Úgy érezte, hogy az eddigiek olyan hatással voltak rá, hogy saját állítást már nem szeretne. Így történt, hogy sorra kerültem. A több dolog közül, ami foglalkoztatott, egy olyan témát választottam, amivel kapcsolatban már régóta kerestem a megoldást.
Egy kis kitérő: a családállítás egyik alaptörvénye a "hely törvénye", ami annak a hellingeri felismerésnek a megfogalmazása, hogy családrendszerünkben mindenkinek megvan a helye, ahová tartozik. A szülő mindig "nagyobb", mint a gyerek, közöttük ez a viszony, akárhány évesek. A helyeket tiszteletben kell tartani ahhoz, hogy a felboruló rend ne okozzon problémát számunkra. Ez azt is jelenti, hogy a szülő tud segíteni gyermekének, azonban a gyermek nem segíthet a szülő problémáin, hiszen ő a "kicsi", a szülő a "nagy".
Mivel az akkoriban három éves iker-kislányom már egy éve az asztmával küzdött, több kórházi kezelésen túl volt és állandó gyógyszereket szedett, arra gondoltam, hogy ez az a téma, amit szeretnék megoldani. És mint szülő segíthetek neki családállítással. Voltak jól körüljárt gondolataim is arról, hogy mi állhat a betegsége hátterében. Nyilván az, hogy én is asztmás voltam, követi a sorsomat. Vagy az, hogy születésekor elválasztották tőlem egy időre, talán a megszakadt kötődési folyamat okozhatja a betegségét. Vagy - mivel középső gyerek - ő a betegséggel tud magának szerepet találni a családban: ha már nem ő az első és nem ő a fiú. Egyszóval jó sok magyarázatom volt arról, hogy mi az ok. Viszont megoldáshoz egyik sem vezetett: az ész igazsága nem azonos azzal, ami a lélekben zajlik...
Amikor - aznap utolsóként - elkezdődött az én állításom, a családtagjaimnak kiválasztott képviselők elhelyezkedtek majd kialakult a kép. És - összefoglalva ami történt - az látszott, hogy a betegség olyasvalakihez kapcsolódik, aki "hiányzott" a rendszerből, nem volt a felállított képviselők között. Mivel valakit, akinek helye volt a rendszerben, nem tartottak tiszteletben, elfeledkeztek róla, sérült az odatartozás joga, amely szerint mindenkinek, aki a család tagja vagy valamilyen módon szoros kapcsolatban van a család egy tagjával, joga van a rendszer részének lenni. Ha elfeledkezünk róla, vagy letagadjuk, akkor valaki a rendszerből emlékezni fog rá, akár egy betegséggel. Ez történt a lányommal is: a betegsége összefüggésben volt azzal, hogy ezt az el nem ismert családtagot meg kellett látni, megadni neki a helyet, ami az övé. És ennyi elég. Ezt nem volt nehéz megtenni, katartikus élmény volt megköszönni azt, amit ez a személy nekem adott és békében elismerni a helyét a rendszeremben.
A következő hónapok során a lányom betegsége látványosan javult. Az állandó gyógyszereket lassan elhagyhattuk és az asztmás tünetek teljesen megszűntek. Talán másfél év telt el így, betegségmentesen, majd sokkal enyhébb formában ismét jelentkezett a betegség: ekkor már más ok állt a háttérben. Ez a példa egyébként nemcsak egy "sikersztori", hanem arra is rávilágít, hogy egy-egy probléma mögött több ok is állhat, illetve hogy ránk jellemző, hogy a probléma miként jelentkezik nálunk... A lányomnál bármilyen kiváltó ok rendszeresen oda vezetett, hogy asztmás tünetei lettek, legyen ez az ok egészen hétköznapi, mint az iskolakezdés nehézségei, vagy tudattalan, mint ez a családállítással feloldott kötődés. És hát erre is van megoldás, hogy a nehézségeket, problémákat ne betegség formájában jelenítsük meg...
Kezdettől fogva érdekelt a pszichológia és minden olyan módszer, ami hozzátesz az önismerethez, ami segít a problémák kezelésében. Az elmúlt hat-hét évben sokféle módszert megismertem: tanultam reiki-t és prána nadit, foglalkoztam asztrológiával és kineziológiával, a tranzakció-analízissel, majd legutóbb az NLP-vel, mint terápiás módszerrel ismerkedtem meg. És bár a tudomány által alátámasztott módszerek közelebb állnak hozzám, mindegyikből tanultam valamit. A mozaikok egy egésszé állnak össze:-) Ma is nyitott vagyok sokmindenre, folyamatosan keresem az új lehetőségeket, hogy - megtalálva a helyemet a hivatásomban mediátorként és családállítóként - beépítsem a munkámba őket.
Az első családállításom története - amelyet még sok követett és mára már terapeutaként alkalmazom a módszert - arra is rávilágít, hogy az összefüggések életünkben olyan bonyolultak, hogy nagy hiba lenne "egyetlen üdvözítő utat", "egyetlen azonnali csodás megoldást" keresni. A családállítás sem az. Csodaszerek nincsenek. De a családállítás szerintem az egyik legjobb módja annak, hogy problémáink gyökerét ne csak megtaláljuk, de meg is oldjuk őket:-)
