Tiszteljük a szüleinket?

Ahogy mondani szokták, a szüleinknek köszönhetjük az életünket. Sokszor mégis nehezünkre esik tisztelni őket: problémáinkat, nehézségeinket gyakran arra vezetjük vissza, hogy szüleink miben és hogyan hibáztak velünk kapcsolatban…

A hellingeri szisztematikus pszichoterápia központi jelentőséget tulajdonít a szülők tiszteletének. És ez a tapasztalatokon alapul. Úgy tűnik, hogy nagyon erősen visszahat ránk, hogy valóban tiszteljük-e a szüleinket, akármilyenek is legyenek. Ez sokszor nehéz, mert hogyan lehetne tisztelni alkoholista apánkat, vagy anyánkat, aki elhagyta a családot? De sokszor nem is kell, hogy ilyen szélsőséges legyen a helyzet. Elég, ha haragszunk az anyánkra, mert erőszakosnak és irányítónak tartjuk, aki elvárásaival megbénít minket. Vagy dühösek vagyunk az apánkra, aki a sok munka mellett velünk nem is foglalkozott és nem éreztük a szeretetét.

Ezektől az érzésektől nehéz szabadulni és azt a gondolatot magunkévá tenni, hogy valójában mi magunk a szüleink vagyunk. Azaz pontosan olyanok, mint ők. És minél inkább igyekszünk azon, hogy őket elutasítva egészen mások legyünk, annál inkább úgy élünk majd, mint ők. Ez sokszor nehezen észrevehető: az alkoholista apa fia lehet, hogy a számítógépes játékok foglya lesz, ami egészen másnak tűnik. Vagy „csak” gyógyszereket szed, mert „sok a stressz és nehezen alszik”. Persze ezek nem minden esetben megnyilvánuló szoros összefüggések. De gyakran ez a tapasztalat.

Valójában aki a szüleit lebecsüli, belül nagy ürességet érez, és amennyire elutasítja őket, öntudatlanul olyan nagy büntetést mér magára: nem tudja megvalósítani önmagát, sikertelen a munkában, de leggyakrabban párkapcsolataiban. Miközben sorra „nem felel meg neki” senki, valójában önmagával nincs békében: önmagának egy részét utasítja el, amikor elutasítja az anyját, vagy az apját.

Gyökerek nélkül a fa kiszárad és az első vihar ledönti…

Bert Hellinger néhány alapvető tételben foglalta össze tapasztalatait arról, hogy milyen „rend” érvényesül a szülők és gyermekeik kapcsolatában.

Az első ezek közül, hogy a szülők adnak és a gyermekek elfogadnak. Amikor a szülők életet adnak gyermekeiknek, valójában olyat adnak, ami nem az övék: továbbadják az életet, amelyet ők is szüleiktől kaptak. A szülők olyanként adják magukat gyermekeiknek, amilyenek: hibáikkal, sorsukkal együtt. Annyit adnak, amennyit tudnak: se többet, se kevesebbet. A gyermek nem tud többet, vagy mást kapni tőlük, ezt kell elfogadnia, ami van. Lehet küzdeni ellene és tiltakozni, de megnyugvást az ad, ha ezt elfogadjuk. És majdan saját gyerekeinknek mi is továbbadjuk az életet és vele azt, akik vagyunk. Szülőként milyen máshogy hangzik, ha belegondolunk, hogy gyerekünk, akiért mindent megtettünk, ami tőlünk telt, elégedetlenkedik és haragszik…

A családban rangsor áll fenn aszerint, hogy ki „érkezett előbb és ki később”. A szülők előrébb állnak, mint a gyerekek. Ez azt is jelenti, hogy nem oldhatjuk meg szüleink problémáit, az számunkra nagy teher. Ők azonban segíthetnek nekünk lehetőségeik szerint. A rangsor a testvérek között is érvényesül: az idősebb testvérnek néha áldozatot kell hoznia kisebb testvéréért, de éppen ezért több joga is van. Ha a kisebb testvér foglalja el az első helyet a családban, akkor felborul a rend és elkerülhetetlen a konfliktus.

A másik fontos megfigyelés, hogy aki kap, annak értékelnie kell a kapottakat és tisztelnie kell, aki adott neki. Amilyen természetes volt ez a régi kultúrákban, olyan ritka manapság. Amiben része van annak is, hogy az utóbbi évtizedekben gyakorlattá vált a problémákat a szülők nevelési hibáira visszavezetni, a kapcsolati gondokat pedig arra, hogy „anyám nem szeretett eléggé„. Az ilyen kognitív, ésszel kialakított elgondolások nagyon jó kis magyarázatnak tűnnek, de a problémákat nem oldják meg. A szülők tisztelete, amelyet – olvasva róla – ritkán sikerül megvalósítani, családállítással létrejöhet és megnyugvást hozhat.