Mi lehet az oka a kötődéstől való félelemnek?

Sokszor előfordul, hogy egy gyermekkorunkban átélt elszakadás a szülőktől nagy hatással van ránk. Például ha egy gyermeknek kórházban kell töltenie egy időt a szülei nélkül, vagy korán elveszti valamlyik szülőjét. Ilyenkor szakadás keletkezik a kötődésben: ez egy traumatikus élmény, ahol heves veszteséget élünk át gyermekként.

Később, valahányszor közelebbi kapcsolatba kerülnénk valakivel, felrémlik ez az élmény és feljönnek a hajdani érzések anélkül, hogy tudnánk mi váltja ki haragunkat, szomorúságunkat vagy akár gyomorfájásunkat, feszültségünket. Gyakori, hogy ilyenkor olyanokat mond az ember, hogy "soha többé nem kérek senkitől semmit", "nincs szükségem senkire", "soha többé nem mutatkozom gyengének, erősnek kell látszanom". Így fojtjuk el a fájdalmat.

A kötődés megszakadására utal az is, ha valaki kerüli azt a szülőjét, akivel hajdan átélte ezt az elválást, esetleg lenézően beszél róla, kritizálja, megszakítja vele a kapcsolatot. "Nem érez iránta semmit" - azazhogy a "nem-érzéssel" védi meg magát a fájdalomtól. Hellinger úgy magyarázza, hogy amikor a szülő elhagyja a gyerekét vagy meghal, a gyerek haragudni kezd rá, de mivel szereti a szülőt, ezért a harag helyett félelmet él meg. A harag félelemmé változik: a harag ugyanis nyomasztja a gyermeket és az inkább átváltozik benne félelemmé.

Mi a megoldás ezekre a helyzetekre?

Ha a családállítás során az látszik, hogy az állítást kérő ilyen módon lezárta az érzéseit, szakadás történt a kötődésben, akkor a szülő és az ő képviselője között kell oldani a blokkot, hogy az eredendően meglévő szeretet "áramolni tudjon", azaz ne a harag és a csalódottság uralkodjon. Ez - néha nem könnyen - de az állítás során végbemegy és így már lassan-lassan visszaáll az a bizalom, amellyel mások felé is kapcsolatot tud kialakítani az ember.