Honnan tudjuk, hogy tényleg az  volt az ok, amit az állításon láttunk?

Ezt a kérdést gyakran teszik fel, amikor a családállításról először hallanak. Mi bizonyítja, hogy az állításon látott képhez egyáltalán közöm van, honnan tudhatom, hogy nemcsak egy akármilyen kép, ami hat rám, és honnan tudhatom, hogy az a problémám oka, amit ott láttam?

Ezek a kérdések mindenkiben felmerülhetnek, aki alapvetően a racionalitás talaján áll és arra törekszik, hogy értse a világot és saját magát. Nehezen fogadjuk el azt, amit nem értünk, hiszen a felvilágosodás kora óta a tudománynak kitüntetett szerepe van az életünkben: erre tanítanak kicsi korunktól kezdve. A tudomány pedig ok-okozati összefüggéseken és levezetett bizonyítákokon alapul. Mi a válasz tehát a kérdésekre? Bert Hellinger: A forrás nem kérdi merre visz az útja című könyvének bevezető részében részletesen beszél a fenomenológiai megismerésről, aminek alapján talán választ kaphatunk.

A családállítás a fenomenológia, mint filozófiai irányzat alapján áll. Mit jelent ez? Hogy szemben a tudományos pszichoterápiával, amely kísérletek és bizonyítékok útján kidolgozott módszereket alkalmaz, a családállítás a személyes tényezőkre, az egyedire koncentrál. Arra, ami ott és akkor, az adott ember rendszeréből az adott állításon látható. A megfigyelések emiatt nem törvények tehát, még ha annak is nevezzük őket (lásd a rend törvényei), inkább megtapasztalt törvényszerűségek, amik alól azonban bármikor lehetnek kivételek.

A családállítás alapja az a fenomenológiai megközelítés, hogy amit megfigyelni szeretnénk - például a családrendszerben működő dinamikákat, összefüggéseket - arról mindent elfelejtünk, amit eddig gondoltunk és egyszerűen csak üres, nyitott szívvel figyelünk. Minél nyitottabbak vagyunk, annál több inspirációt kapunk, minél jobban rábízzuk magunkat az általunk nem ismert és nem kontrollálható folyamatokra, annál többet tudunk meg. Hellinger úgy fogalmaz, hogy az igazság egy pillanatra feltűnik, majd újból elsüllyed. De ez a pillanat nagy hatású, mert egészen más irányba indíthat el minket, a megoldás irányába. Az igazság megvillanásához tulajdonképpen kell egy kis "áhitat", mondja Hellinger, aki sok évig misszionáriusként dolgozott és így szívesen használt ilyen kifejezéseket is. Mindemellett a családállításnak semmi köze a hithez, a valláshoz, egyszerűen csak a nyitottság és a tisztelet az, amire ez a szó utal. Az, hogy az igazság csak egy pillanatra villan fel azt is jelenti, hogy megismételhetetlen, ígyhát tudományos alapon nem vizsgálható...

És igen, másnap egy másik állításon már mást mutat majd a "mező". Hozzáteszem, hogy tapasztalatom szerint amíg egy problémával a lélek (azaz a családállításra érkező ember lelke) nem tud teljesen szembenézni, mert még nem kész rá, addig az igazságnak csak egy részlete látszik majd: annyi, amennyire éppen akkor készen áll. És ami előreviszi a következő lépésig. Egy alapvetően meghatározó, a léleknek nagyon fontos probléma esetén ugyanis sokszor több állításra van szükség, ahol az újabb és újabb állítások során többféle igazság is felvillan. Olyanok ezek, akár a hagyma héjai: le kell szedni a külsőt, hogy leszedhessük a következőt és végül eljussunk a középpontig. Egy probléma ugyanis több rétegből állhat: lehet olyan ok a hátterében, amire sosem lesz bizonyítékunk, mert a múlt homályába vész (az üknagymamánk sorsáról általában keveset tudunk...). És van olyan ok is, amiről az állítás után kiderülhet, hogy valóban megtörtént.

De a tényszerű megtörténéseknek kicsi a jelentőssége: a lényeg az, hogy az állításon látott kép hatással volt ránk. Ez sosem véletlen. Erre jó példa a következő helyzetre adott reakció: valahol összetalálkozunk felületesen ismert munkatársunkkal, aki óvodáskorú gyerekeivel sétál és egyszer csak észrevesszük, hogy a gyerekek ikrek. Hogyan reagálunk? Különösebb érzelmek nélkül? Vagy azt érezzük: "de jó nekik...". Az egyedül megszületett ikrek - amiről külön bejegyzésben írok részletesen - sokszor ez utóbbit élik át. Nem véletlen tehát, hogy mi érinti meg az embert és mi nem: csak az lesz hatással ránk saját állításunkból - de mások állításaiból is - amihez közünk van. Amelyik problémáról lehet hogy nem is tudunk tudatosan, de a lelkünk érzi, hogy ezzel dolga van. Saját állításon nem fogunk olyat látni, ami nem hat ránk és amihez semmi közünk nincsen, hacsak nem vagyunk nagyon elzárkózóak és a mező "megáll". Ez sem baj egyébként, hiszen akkor így kell lennie, akkor maga ez a tény, ez a felismerés hat ránk, hogy elzárkózóak voltunk...

A családállítás bátorságot követel: rá kell bíznunk magunkat a folyamatra, hogy abban a reményben, hogy a módszer segít. És ha segített, akkor már nem kérdés, hogy az volt-e a probléma oka, amit éppen az adott állításon láttunk, hiszen a probléma megoldódott. A mai ember nehezen "engedi el magát", nehezen bízza rá magát akármilyen folyamatra is, hiszen folytonos stresszben élünk, ahol csak magunkra számíthatunk. Érdemes azonban felidéznünk és megerősítenünk azt a bizalomteli, gyermeki részünket, aki még rá tudta magát bízni az életre, nem keresett folyton biztosítékokat és garanciákat, hanem órákon át csak játszott, vagy rajzolt és ezzel a bizalommal részese volt az élet folyamának. Ez az érzés, a valami nagyobbnak, valami megnyugtatónak a megtapasztalása csak mellékhatása a családállításnak, bár már szinte ezért is megéri részt venni benne - nem véletlenül járnak sokan segítőként, saját probléma nélkül csoportos állításokra...:-)