És mit kezdjünk azzal, amit az állításon láttunk?!

Sokszor felmerül a kérdés, hogy "Jó, jó, de mit tegyek? Hogyan csináljam ezentúl másként? Mit kezdjek azzal, amit az állításon láttam?". Elhangzik gyakorta az is, hogy a családállítás "felkavarja a dolgokat, de nem mutatja meg, mit kell tenni". Így van ez? Lássuk...

Én azt tapasztalom, hogy az egyéni állítás segít abban is, hogy tisztába jöjjünk vele, mit kell tennünk. Pontosabban úgy dolgozom, hogy ha szükséges, akkor ebben is segíteni tudjak. De valójában a válasz azon múlik, akié a probléma, akié az állítás. Ő az egyetlen, aki tudhatja mit kell tennie, ennek megtalálásához legfeljebb támogatást kaphat.

Az állítás által szabad választási lehetőséget kapunk, rálátva dolgainkra. Hogy mit teszünk ezek után? Ez az, ami már rajtunk múlik. Ehhez tud segítséget nyújtani az egyéni állítás, amely - ha szükséges - munkám során több, mint egy szimpla "rátekintés és rendezés".

Más módszerekkel összehasonlítva a családállítás több önálló munkát igényel az magunk részéről. Ha csoportban veszünk részt, akkor a saját állításunk értelmezésével, feldolgozásával egyedül "küzdünk meg" - természetesen van, amikor ez a küzdelem valójában megkönnyebbülés-érzés és innentől a kötöttségektől mentes szabad választás az, amit megélünk. Vannak, akiket elbizonytalanít, ha nem kapnak egyértelmű, gyakorlati tanácsokat, külső készen kapott megoldásokat. Látván az állításukat megértenek összefüggéseket, de nem tudnak mit kezdeni vele. Nehezen kapcsolják össze mindezt a hétköznapokkal, vagy úgy érzik: a rossz mintától mondjuk megszabadultam, de hogyan csináljam, ha más mintám nincs? Üresség lép az eddig megszokott ismétlődések helyébe és ez bizonytalanság-érzetet kelt.

Valóban: az állítás maga ahhoz nem feltétlenül nyújt segítséget, hogy innentől mit kell tenni. Nem is ez a feladata. Egyszerűen csak a tudat alatt, a lélekben végbemenő folyamatokat megláttatva megszabadít bizonyos dolgoktól, mondjuk úgy kötöttségektől, blokkoktól. És az ember "csinálhatja máshogy" innentől. De hogyan? Ki segít ebben? - kérdezik, akik a családállítást kevésbé ismerik, vagy olyan tapasztalatuk van, hogy a felhozott témákkal nem tudtak mit kezdeni az állítás után.

Én azt gondolom, hogy az egyéni családállító felelőssége, hogy a hozzá fordulónak lehetőség szerint minden segítséget megadjon, ami a feldolgozást segíti. Ehhez az szükséges, hogy a családállítás mellett ismerjen olyan más módszereket, amelyeket kiegészítésként alkalmazhat, illetve a családállítást, mint módszert úgy használja, olyan jól ismerje, és a hozzá fordulóval olyan empatikus, ráhangolódott legyen, hogy ezt meg tudja valósítani. Ettől még a családállítás mindenképpen nagy önállóságot igényel, és lesz olyan, aki - nyilván nem véletlenül - nem fogja "érteni", vagy jelen pillanatban "nem tud mit kezdeni" az állításon látottakkal. Ez egyébként ritkán fordul elő, ilyenkor gyakran az az ok, hogy az állításból mindig mindenki csak annyit ért meg, amennyire neki pillanatnyilag szüksége van, amivel tud mit kezdeni. Ha valamilyen oknál fogva a fennálló problémáját valójában nem szeretné megoldani (mert valamiért az neki "rosszabb lenne", például kezébe kéne vennie a sorsát, tennie kéne magáért, változtatnia kéne, de erre nem képes most), akkor az állítás érthetetlen, megoldást nem hozó lesz számára.

Van olyan is, amikor minderről elbeszélgetve változik az érzés, és megindul a folyamat. Az "elbeszélgetés" valójában ilyenkor éppen olyan szakmai munka (NLP, kineziológiai módszerek, stb.), mint maga az állítás, ezért szükséges, hogy a családállítást végző szélesebb repertoárból választhasson kiegészítésként szükséges eszközöket a hozzá forduló számára. Szakmailag tehát igaz: vannak esetek, amikor a családállításhoz kapcsolódóan más módszerek alkalmazására is szükség lehet - erre egyéni állítás keretében (képzett szakembernél) mindig van lehetőség.

Kész megoldások nincsenek - "sajnos":). Mindenkinek magának kell megvívnia a harcot saját magával, azaz ha a családállításon (vagy más módszerekkel, például korábbi stresszek felismerésével kineziológiai kezelés során) meglátja mi az, ami mindeddig gátolta, hogy kiegyensúlyozottan, blokkoktól és kötöttségektől mentesen a saját életét élje, akkor itt a tettek ideje: segítséggel vagy önállóan, de változtatni kell. Van, amikor a változás szinte magától végbemegy, van, amikor nehéz, de ha a folyamat elindult, ha már "látom, miben vagyok, látom mi történt", esetleg látom azt is, hogy mi gátol meg a változásban, akkor megtörténik. Rajtunk múlik:)