Testvérek - ki viseli a szülők terheit?

Családunk, amelybe születtünk egy rendszer. Minden tagja együtt alkot egy egészet, amely egyensúlyban van. A legjobb, ha mindenki a saját helyén, saját feladatait oldja meg, ez a mindenki számára jó egyensúly. De gyakran nem így van.

Ha megoldatlan feladatok, problémák vannak, mert valamelyik szülő nem bírkózik meg saját feladataival, vagy a rendszerben - a felmenőknél, a múltban - kiegyensúlyoztlanság maradt valami más okból, akkor a család tagjai - a gyerekek - helyükről kiállva, más helyébe állva teremtenek egyensúlyt. Nem arról van szó tehát, hogy saját, a szüleinkkel kapcsolatos feladatainkat ne tegyük meg! Az idős szüleinkről való gondoskodás, hétköznapi értelemben vett segítésük nem ide tartozik. A "más terheinek viselése" témakörben valójában a megoldatlan életfeladatokról van szó: az elrontott és kiüresedett kapcsolatról a szüleink között, a szülőnek lehetőségében állt, de meg nem élt munkahelyi sikerekről, vagy a magányos életéről. Hogyan teremt a - már felnőtt - gyerek a saját élete rovására egyensúlyt? Például a magányos szülővel él, feladva a valaha is lehetséges párkapcsolatot, vagy az idős nagyszülőt a mással elfoglalt szülei helyett ápolja, esetleg lemond a sikerekről, valódi érdeklődéséről és a szülő által elképzelt pályát választja, vagy a családi cégben marad érdeklődése ellenére.

Mindig a gyerekek azok, akik - legyenek bárhány évesek - öntudatlanul is igyekeznek "segíteni" szüleiknek, elvállalják a rendszer egyensúlytalanságát okozó problémát és saját életük megélése helyett ezzel beárnyékolt életet élnek. Viselik valaki más terhét.

Így azonban a saját feladataik maradnak megoldatlanul és hosszú sorban ismétlődhet a "más életét élem, más feladatainak terhét viselem" dinamikája. Hiszen a boldogtalan, ki nem teljesedett élet során az ebbe születő saját gyerekek ugyanezt a mintát látják: a szülőm nincs a helyén, így hát én sem lehetek a helyemen és élhetek felhőtlen, boldog, sikeres életet. Az a tapasztalat, hogy a gyerekek - mindegy hány évesek már - nagyon nehezen engednek meg maguknak boldogabb életet, mint amit a szülő élt. Ezért is fontos, gyermekeink érdekében, hogy törekedjünk arra: minél kiegyensúlyozottabb, boldogító és elégedett életet éljünk, mintát adva ezzel számukra.

Mit tehet, aki úgy érzi, hogy a család (a szülők) megoldatlan feladatait ő viszi tovább? A családállítással felismerhetjük az összefüggéseket, a folyamatokat és saját helyzetünket. A felismeréstől pedig gyakran már önmagában változnak a dolgok, de tevőlegesen is változtathatunk mindezek ismeretében.

Mi történik, ha meglátva a rossz mintákat, vagy azt, hogy más terheit vinném, változtatok és a saját életemet élem? Egyrészt ez nagyon nagy belső erőt és önismeretet igényel, másrészt saját magam és döntéseim felvállalását, szembemenve az elvárásokkal. Így élik meg legtöbben ezt a hétköznapokban, ezért olyan nehéz. A mögöttes belső folyamat valójában az a kettős érzés, hogy egyrészt szeretnék önmagam lenni, kiteljesedetten élni, másrészt nem lehetek "hálátlan" a szüleimmel, sajnálom őket, szeretnék segíteni rajtuk, akár a saját életem egyensúlytalansága által is. Mindez persze nem tudatos.

A családállításban alapvetés, hogy a gyerek nem tud segíteni szüleinek abban az értelemben, hogy a szülő életét nem tudja megoldani. Ez a tapasztalat. Pontosabban egyetlen módon úgymond segíthet: ha ő maga a saját feladataival foglalkozik, azokat oldja meg, magyarán a saját életét éli. A szülő is ezt szeretné a legtöbb esetben, még ha nem is így tűnik. A gyerek azáltal, hogy a saját életét éli, meghagyja a szülőnek az ő problémáit és így lehetőséget nyújt rá, hogy a szülő nézzen szembe azokkal és elkezdje megoldani őket a maga erejéből. Mert mindenkinek megvan az ereje a saját feladataihoz - ha túl soknak érezzük, akkor valószínű, hogy nem (csak) a magunkét visszük...

Gyakran találkozom azzal az öntudatlan "megoldással", hogy valaki a szülőktől távol, sokszor külföldön találja meg a nyugalmat, a kiegyensúlyozott saját életet. Pontosabban az állítás során az látszik: nem véletlenül távolodott el, így tudja csak a saját életét élni. Még akkor is ha a honvágy, a magány-érzés esetleg nehézzé teszik ezt, de még így is jobb. Persze önmagában a földrajzi távolság nem oldja meg a problémákat, de van, amikor lehetővé teszi, hogy "legálisan", indokok nélkül tudjon valaki önmaga lenni, kimaradni a rossz egyenúlyi helyzetből, ahol más terhe nehezedne rá.

De mi történik, ha a családban több gyerek is van? Gyakran ilyenkor egy másik testvér veszi át a feladatot és ő áll be az eltávolodó helyére, az egyensúlytalanság miatt kialakuló helyre. Ekkor van az, hogy családállításon ezzel a "másik testvérrel" találkozom, aki sokszor haragszik "semmit nem vállaló" bátyjára. De az ő számára is ott a lehetőség, hogy a saját életét élje! A döntés lehetősége.

A testvérek között szoros kapcsolódás van, hiszen nagyon közel állnak egymáshoz a család rendszerében. Közöttük is érvényesül a "rend", mint a családállítás alapfogalma: születésük sorrendjének megfelelően nagy jelentőssége van annak, hogy egy testvér hányadik a sorban. Itt is érvényes: a nagyobb tud segíteni a kisebbnek, a kisebb azonban nem a nagyobbnak. A nagyobb testvér leginkább a példaadással segít: ha neki sikerül a saját életét élnie, akkor a kisebbek is megengedik maguknak ezt.

Találkoztam olyan helyzettel is, ahol a kisebb testvér sikeres karrierjét a nagyobb testvér sikertelensége árnyékolta be: a húg nem tudott megfelelően felszabadultan örülni sikereinek, felvállani azt, amit elért. Mert - nem tudatosan - "tiszteletlenség" lett volna számára a bátyjával szemben, aki problémákkal küzdött. Az állítás során ezt tudatosítva azonban megváltozhat mindez, és elkezdheti a saját életét élni, meghagyva bátyjának a saját nehézségeit, amelyhez a bátynak megvan a maga ereje. Ilyenkor egyébként színezi ezt az, hogy a báty saját sors-feladatának nehézsége a szülőket is terheli, az ővék is ez a feladat (például egy súlyos betegség esetén) és a húg a szülőknek is "segíteni vél" azzal, ha ő maga sem boldog. De - ahogy már szó volt róla - ezzel nem segít! Azzal igen, ha ő maga kiegyenúlyozott és a helyén van.

Ha a család rendszerében nagy hiány van, akkor előfordul, hogy a legkisebb testvérnek (esetleg valamelyik másik testvérnek) a legnehezebb a helyzete. Ő lesz az, aki végül "ott marad" a szülőkkel, átvállalva az ő terheiket, lemondva a saját életéről. A többi testvér helyett is vállalja ilyenkor a problémát. De nem feltétlenül a legkisebb testvér az, akinek a legnehezebb letenni a nem saját terheket.

Testvérek között gyakran előforduló dinamika, hogy a nagyobb testvér "felvállalja a terhet" és a kisebbeknek például "pótszülője" lesz az elhanyagoló vagy egy nagy traumával küzdő szülő helyett (például egy válás során). Ez természetesen gyakran óriási teher a legnagyobb testvérnek, hiszen ő is csak gyerek! Mivel a szülők csak így tudták megoldani saját életüket, ezért ő veszi át a szülői feladatok egy részét (támasz nyújtása, odafigyelés a kisebbekre, felelősségvállalás).

A kisebb testvérek ilyenkor gyakran nem is szenvednek igazán hiányt, és bár látszólag "problémás családban" nőttek fel, nővérüknek/bátyjuknak köszönhetően később problémamentes életet élhetnek. Ha a nagyobb testvér számára később nehézségeket okoz mindez, akkor ő is tehet magáért: felismerve ami történt immár beállhat saját, "első testvér"-nek megfelelő helyére, kilépve a szülő helyéről. Többször találkoztam ilyen helyzetben azzal, hogy a nagyobb testvér párkapcsolati, vagy főként gyermekvállalási problémával keres meg. A más helyett viselt teher hatására nem sikerül tartós kapcsolatot kialakítania vagy hiába vár saját gyermekre. Ha azonban az állítás során a mélyben zajló folyamatokra ráismer, helyére kerül és feldolgozzza ami történt, akkor elhárulhat az akadály a saját élet kiteljesedésének útjából.

(A következő bejegyzésben a testvérek sorrendjéről és a hiányzó testvérekről lesz szó.)