Hírek az elmúlt 9 évből
2024
Kedves olvasók, már készül az új honlapom és jövőre a közösségi média oldalaim is aktívabbak lesznek, érdemes lesz követni.
2023
Ettől az évtől hamarosan újra, új helyszínen, a XV. kerületben, kertvárosi környezetben (illetve a IX. kerületben, a Páva utcában, a Mester utca közelében továbbra is) várok mindenkit szeretettel majd!
2022
A következő időszakban itt a honlapon és a közösségi médiás felületeimen is megújulást, tartalombővítést tervezek, miután alkotói szabadságomról visszatérek, szeretnék sok-sok új tervet, ötletet megmutatni. Jóval aktívabb jelenléttel, sok érdekes írással várok szeretettel mindenkit vissza hamarosan! Addig is emailben vagy facebook-on szívesen fogadom az ötleteket, hogy miről szeretnétek olvasni! Szép tavaszt kívánok!
2020
Örömmel tájékoztatom kedves látogatóimat, hogy 2020. tavaszán újabb képzésen veszek részt, amellyel hamarosan hivatalos eü. és természetgyógyász alapvizsgát teszek, ősztől pedig pszichológia egyetemi képzés következik, hogy még több szakismerettel segíthessek:)
2017
Kedves látogatók! A következő időszakban átmenetileg nem dolgozom, hogy a sok évi munkát feltöltődési időszak követhesse: család, pihenés, tanulás, megújulás. Terveim szerint 2022. nyarán folytatom, immár végzett kineziológusként is, és ahogy eddig: empátiával, szakmai tudással támogatva az önismeret útján a hozzám fordulókat.
2016
Kedves érdeklődők!
Elfoglaltságom esetén időpontegyeztetésre sms-ben van lehetőség a 70-9423236-os számon, vagy visszahívás kérhető.
Legnépszerűbb írásom a blogban a „Nőiesség, férfiaság – mit jelent a női sor és a férfi sor a családállításban?„ A bejegyzésben a női és a férfi erőről írok, azaz arról, hogy mi lehet az akadálya annak, ha nőként vagy férfiként nem érezzük, hogy a helyünkön lennénk.
2015
Tájékoztatok minden kedves érdeklődőt, hogy egyéni és csoportos családállításra 2015. június 1-jétől új helyszínen, a XIV. kerületben, a Várna utca 12-14. szám alatt várok mindenkit!
Az elmúlt két évben „kinőttem” korábbi, szeretett helyemet és reményeim szerint e könnyebben megközelíthető helyszínen még többeknek tudok segíteni megoldást találni a problémákra.
Szeretettel várok mindenkit!:)
2014
Egyéni állításra jelentkezés a 70-942-32-36 os telefonszámon.
Csoportos állításra jelentkezni emailben lehet. Csoportjaimat az érdeklődők számának függvényében szervezem, ezért annak aktuális időpontjáról e-mailben tudok felvilágosítást adni.
2013
Kedves érdeklődők! 2013. októberétől szeretettel várok új helyemen mindenkit, aki szeretne egyéni vagy csoportos családállításon részt venni! Cím: Petneházy utca 76/A.
ÉrdekelKineziológia és párkapcsolat
A kineziológia lényege a stresszoldás, amely az első lépés ahhoz, hogy változtassunk az életünkön, akár apró, akár nagyobb dolgokban. Stressz alatt, befeszülve nincsenek jó ötleteink, nincsenek megoldási irányok, nincs kilátás, csak a feszültség, a tehetetlenségérzés. Az első lépés, hogy a minket korlátozó, beszűkítő stressztől megszabaduljunk.
Ezek után, megkönnyebbülve, a problémáink kihívásként érzékelése és megoldása már nem is nehéz! Stressz nélkül rendelkezésre áll a kreativitásunk, az optimizmusunk, a nyomás alól felszabadult energiáink most a megoldásra fordíthatók.
Ez nem csak jelentős dolgokban van így: hétköznapi apróságok is súlyossá, nehézzé válnak attól, ha stresszben vagyunk. A stresszkezelés hatékony módjainak megismerése az egyik legfontosabb tudás, hiszen minden pillanatban különböző stresszoroknak vagyunk kitéve. A kérdés mindig az, hogy hogyan bírkózunk meg velük. A kineziológiai oldás egyrészt leveszi rólunk a korábban átélt és bennünk megmaradt stresszeket, másrészt szemléletet alakít és önállóan is alkalmazható stresszkezelési technikákat tanulhatunk meg általa.
Az első lépés tehát, hogy megszabaduljunk a blokkjainktól, azoktól a belső akadályoktól, amelyek a „boldogságunk”, pontosabban szólva a jó minőségű életünk előtt állnak.
A párkapcsolat az életünk egyik egyik alapkérdése: ha nincs, vagy nem jól működik, az stresszt okoz bennünk. Ha jól működő, támogató, akkor segít az élet egyéb stresszhelyzeteivel való megküzdésben. Segít! De a feladat akkor is a miénk. A párunk támogatása nagy erőforrás, de a stresszel egyedül nézünk szembe a munkahelyen, a gyereknevelésben, a szüleinkkel kapcsolatban, vagy éppen jártunkban-keltünkben. A kineziológia stresszoldó módszerei segítségünkre vannak akkor is, ha párként együtt kell külső stresszorral szembenéznünk.
A párkapcsolatban sok korábbi emlékünk, gyermekkori vagy transzgenerációs eredetű érzésünk előjön, hiszen hasonló az alaphelyzet: kötődünk valakihez, mint ahogy gyermekként is tettük. A személy ugyan teljesen más, ő nem a szülőnk, még csak nem is hasonlít rájuk, a kapcsolatban mégis olyan emlékek, viselkedésmódok törnek elő, amelyekhez stressz kapcsolódott a múltban. Az emlékeink ismeretében tudatosabb, jobb minőségű életünk lehet, de még jobb, ha az emlékeinkhez kapcsolódott érzelmi blokkokat, elraktározott érzéseket, stresszeket elengedjük. Ezért is érdemes az önismereti munka során a stresszoldást alkalmazó kineziológiai módszereket igénybe venni.
Ha szeretnél minderről többet olvasni, ezt ajánlom, ha szívesen eljönnél blokkoldásra, keress elérhetőségeimen!
ÉrdekelTestvérek – ki viseli a szülők terheit?
Családunk, amelybe születtünk egy rendszer. Minden tagja együtt alkot egy egészet, amely egyensúlyban van. A legjobb, ha mindenki a saját helyén, saját feladatait oldja meg, ez a mindenki számára jó egyensúly. De gyakran nem így van.
Ha megoldatlan feladatok, problémák vannak, mert valamelyik szülő nem bírkózik meg saját feladataival, vagy a rendszerben – a felmenőknél, a múltban – kiegyensúlyoztlanság maradt valami más okból, akkor a család tagjai – a gyerekek – helyükről kiállva, más helyébe állva teremtenek egyensúlyt. Nem arról van szó tehát, hogy saját, a szüleinkkel kapcsolatos feladatainkat ne tegyük meg! Az idős szüleinkről való gondoskodás, hétköznapi értelemben vett segítésük nem ide tartozik. A „más terheinek viselése” témakörben valójában a megoldatlan életfeladatokról van szó: az elrontott és kiüresedett kapcsolatról a szüleink között, a szülőnek lehetőségében állt, de meg nem élt munkahelyi sikerekről, vagy a magányos életéről. Hogyan teremt a – már felnőtt – gyerek a saját élete rovására egyensúlyt? Például a magányos szülővel él, feladva a valaha is lehetséges párkapcsolatot, vagy az idős nagyszülőt a mással elfoglalt szülei helyett ápolja, esetleg lemond a sikerekről, valódi érdeklődéséről és a szülő által elképzelt pályát választja, vagy a családi cégben marad érdeklődése ellenére.
Mindig a gyerekek azok, akik – legyenek bárhány évesek – öntudatlanul is igyekeznek „segíteni” szüleiknek, elvállalják a rendszer egyensúlytalanságát okozó problémát és saját életük megélése helyett ezzel beárnyékolt életet élnek. Viselik valaki más terhét.
Így azonban a saját feladataik maradnak megoldatlanul és hosszú sorban ismétlődhet a „más életét élem, más feladatainak terhét viselem” dinamikája. Hiszen a boldogtalan, ki nem teljesedett élet során az ebbe születő saját gyerekek ugyanezt a mintát látják: a szülőm nincs a helyén, így hát én sem lehetek a helyemen és élhetek felhőtlen, boldog, sikeres életet. Az a tapasztalat, hogy a gyerekek – mindegy hány évesek már – nagyon nehezen engednek meg maguknak boldogabb életet, mint amit a szülő élt. Ezért is fontos, gyermekeink érdekében, hogy törekedjünk arra: minél kiegyensúlyozottabb, boldogító és elégedett életet éljünk, mintát adva ezzel számukra.
Mit tehet, aki úgy érzi, hogy a család (a szülők) megoldatlan feladatait ő viszi tovább? A családállítással felismerhetjük az összefüggéseket, a folyamatokat és saját helyzetünket. A felismeréstől pedig gyakran már önmagában változnak a dolgok, de tevőlegesen is változtathatunk mindezek ismeretében.
Mi történik, ha meglátva a rossz mintákat, vagy azt, hogy más terheit vinném, változtatok és a saját életemet élem? Egyrészt ez nagyon nagy belső erőt és önismeretet igényel, másrészt saját magam és döntéseim felvállalását, szembemenve az elvárásokkal. Így élik meg legtöbben ezt a hétköznapokban, ezért olyan nehéz. A mögöttes belső folyamat valójában az a kettős érzés, hogy egyrészt szeretnék önmagam lenni, kiteljesedetten élni, másrészt nem lehetek „hálátlan” a szüleimmel, sajnálom őket, szeretnék segíteni rajtuk, akár a saját életem egyensúlytalansága által is. Mindez persze nem tudatos.
A családállításban alapvetés, hogy a gyerek nem tud segíteni szüleinek abban az értelemben, hogy a szülő életét nem tudja megoldani. Ez a tapasztalat. Pontosabban egyetlen módon úgymond segíthet: ha ő maga a saját feladataival foglalkozik, azokat oldja meg, magyarán a saját életét éli. A szülő is ezt szeretné a legtöbb esetben, még ha nem is így tűnik. A gyerek azáltal, hogy a saját életét éli, meghagyja a szülőnek az ő problémáit és így lehetőséget nyújt rá, hogy a szülő nézzen szembe azokkal és elkezdje megoldani őket a maga erejéből. Mert mindenkinek megvan az ereje a saját feladataihoz – ha túl soknak érezzük, akkor valószínű, hogy nem (csak) a magunkét visszük…
Gyakran találkozom azzal az öntudatlan „megoldással”, hogy valaki a szülőktől távol, sokszor külföldön találja meg a nyugalmat, a kiegyensúlyozott saját életet. Pontosabban az állítás során az látszik: nem véletlenül távolodott el, így tudja csak a saját életét élni. Még akkor is ha a honvágy, a magány-érzés esetleg nehézzé teszik ezt, de még így is jobb. Persze önmagában a földrajzi távolság nem oldja meg a problémákat, de van, amikor lehetővé teszi, hogy „legálisan”, indokok nélkül tudjon valaki önmaga lenni, kimaradni a rossz egyenúlyi helyzetből, ahol más terhe nehezedne rá.
De mi történik, ha a családban több gyerek is van? Gyakran ilyenkor egy másik testvér veszi át a feladatot és ő áll be az eltávolodó helyére, az egyensúlytalanság miatt kialakuló helyre. Ekkor van az, hogy családállításon ezzel a „másik testvérrel” találkozom, aki sokszor haragszik „semmit nem vállaló” bátyjára. De az ő számára is ott a lehetőség, hogy a saját életét élje! A döntés lehetősége.
A testvérek között szoros kapcsolódás van, hiszen nagyon közel állnak egymáshoz a család rendszerében. Közöttük is érvényesül a „rend”, mint a családállítás alapfogalma: születésük sorrendjének megfelelően nagy jelentőssége van annak, hogy egy testvér hányadik a sorban. Itt is érvényes: a nagyobb tud segíteni a kisebbnek, a kisebb azonban nem a nagyobbnak. A nagyobb testvér leginkább a példaadással segít: ha neki sikerül a saját életét élnie, akkor a kisebbek is megengedik maguknak ezt.
Találkoztam olyan helyzettel is, ahol a kisebb testvér sikeres karrierjét a nagyobb testvér sikertelensége árnyékolta be: a húg nem tudott megfelelően felszabadultan örülni sikereinek, felvállani azt, amit elért. Mert – nem tudatosan – „tiszteletlenség” lett volna számára a bátyjával szemben, aki problémákkal küzdött. Az állítás során ezt tudatosítva azonban megváltozhat mindez, és elkezdheti a saját életét élni, meghagyva bátyjának a saját nehézségeit, amelyhez a bátynak megvan a maga ereje. Ilyenkor egyébként színezi ezt az, hogy a báty saját sors-feladatának nehézsége a szülőket is terheli, az ővék is ez a feladat (például egy súlyos betegség esetén) és a húg a szülőknek is „segíteni vél” azzal, ha ő maga sem boldog. De – ahogy már szó volt róla – ezzel nem segít! Azzal igen, ha ő maga kiegyenúlyozott és a helyén van.
Ha a család rendszerében nagy hiány van, akkor előfordul, hogy a legkisebb testvérnek (esetleg valamelyik másik testvérnek) a legnehezebb a helyzete. Ő lesz az, aki végül „ott marad” a szülőkkel, átvállalva az ő terheiket, lemondva a saját életéről. A többi testvér helyett is vállalja ilyenkor a problémát. De nem feltétlenül a legkisebb testvér az, akinek a legnehezebb letenni a nem saját terheket.
Testvérek között gyakran előforduló dinamika, hogy a nagyobb testvér „felvállalja a terhet” és a kisebbeknek például „pótszülője” lesz az elhanyagoló vagy egy nagy traumával küzdő szülő helyett (például egy válás során). Ez természetesen gyakran óriási teher a legnagyobb testvérnek, hiszen ő is csak gyerek! Mivel a szülők csak így tudták megoldani saját életüket, ezért ő veszi át a szülői feladatok egy részét (támasz nyújtása, odafigyelés a kisebbekre, felelősségvállalás).
A kisebb testvérek ilyenkor gyakran nem is szenvednek igazán hiányt, és bár látszólag „problémás családban” nőttek fel, nővérüknek/bátyjuknak köszönhetően később problémamentes életet élhetnek. Ha a nagyobb testvér számára később nehézségeket okoz mindez, akkor ő is tehet magáért: felismerve ami történt immár beállhat saját, „első testvér”-nek megfelelő helyére, kilépve a szülő helyéről. Többször találkoztam ilyen helyzetben azzal, hogy a nagyobb testvér párkapcsolati, vagy főként gyermekvállalási problémával keres meg. A más helyett viselt teher hatására nem sikerül tartós kapcsolatot kialakítania vagy hiába vár saját gyermekre. Ha azonban az állítás során a mélyben zajló folyamatokra ráismer, helyére kerül és feldolgozzza ami történt, akkor elhárulhat az akadály a saját élet kiteljesedésének útjából.
(A következő bejegyzésben a testvérek sorrendjéről és a hiányzó testvérekről lesz szó.)
ÉrdekelÉs mit kezdjünk azzal, amit az állításon láttunk?!
Sokszor felmerül a kérdés, hogy „Jó, jó, de mit tegyek? Hogyan csináljam ezentúl másként? Mit kezdjek azzal, amit az állításon láttam?”. Elhangzik gyakorta az is, hogy a családállítás „felkavarja a dolgokat, de nem mutatja meg, mit kell tenni”. Így van ez? Lássuk…
Én azt tapasztalom, hogy az egyéni állítás segít abban is, hogy tisztába jöjjünk vele, mit kell tennünk. Pontosabban úgy dolgozom, hogy ha szükséges, akkor ebben is segíteni tudjak. De valójában a válasz azon múlik, akié a probléma, akié az állítás. Ő az egyetlen, aki tudhatja mit kell tennie, ennek megtalálásához legfeljebb támogatást kaphat.
Az állítás által szabad választási lehetőséget kapunk, rálátva dolgainkra. Hogy mit teszünk ezek után? Ez az, ami már rajtunk múlik. Ehhez tud segítséget nyújtani az egyéni állítás, amely – ha szükséges – munkám során több, mint egy szimpla „rátekintés és rendezés”.
Más módszerekkel összehasonlítva a családállítás több önálló munkát igényel az magunk részéről. Ha csoportban veszünk részt, akkor a saját állításunk értelmezésével, feldolgozásával egyedül „küzdünk meg” – természetesen van, amikor ez a küzdelem valójában megkönnyebbülés-érzés és innentől a kötöttségektől mentes szabad választás az, amit megélünk. Vannak, akiket elbizonytalanít, ha nem kapnak egyértelmű, gyakorlati tanácsokat, külső készen kapott megoldásokat. Látván az állításukat megértenek összefüggéseket, de nem tudnak mit kezdeni vele. Nehezen kapcsolják össze mindezt a hétköznapokkal, vagy úgy érzik: a rossz mintától mondjuk megszabadultam, de hogyan csináljam, ha más mintám nincs? Üresség lép az eddig megszokott ismétlődések helyébe és ez bizonytalanság-érzetet kelt.
Valóban: az állítás maga ahhoz nem feltétlenül nyújt segítséget, hogy innentől mit kell tenni. Nem is ez a feladata. Egyszerűen csak a tudat alatt, a lélekben végbemenő folyamatokat megláttatva megszabadít bizonyos dolgoktól, mondjuk úgy kötöttségektől, blokkoktól. És az ember „csinálhatja máshogy” innentől. De hogyan? Ki segít ebben? – kérdezik, akik a családállítást kevésbé ismerik, vagy olyan tapasztalatuk van, hogy a felhozott témákkal nem tudtak mit kezdeni az állítás után.
Én azt gondolom, hogy az egyéni családállító felelőssége, hogy a hozzá fordulónak lehetőség szerint minden segítséget megadjon, ami a feldolgozást segíti. Ehhez az szükséges, hogy a családállítás mellett ismerjen olyan más módszereket, amelyeket kiegészítésként alkalmazhat, illetve a családállítást, mint módszert úgy használja, olyan jól ismerje, és a hozzá fordulóval olyan empatikus, ráhangolódott legyen, hogy ezt meg tudja valósítani. Ettől még a családállítás mindenképpen nagy önállóságot igényel, és lesz olyan, aki – nyilván nem véletlenül – nem fogja „érteni”, vagy jelen pillanatban „nem tud mit kezdeni” az állításon látottakkal. Ez egyébként ritkán fordul elő, ilyenkor gyakran az az ok, hogy az állításból mindig mindenki csak annyit ért meg, amennyire neki pillanatnyilag szüksége van, amivel tud mit kezdeni. Ha valamilyen oknál fogva a fennálló problémáját valójában nem szeretné megoldani (mert valamiért az neki „rosszabb lenne”, például kezébe kéne vennie a sorsát, tennie kéne magáért, változtatnia kéne, de erre nem képes most), akkor az állítás érthetetlen, megoldást nem hozó lesz számára.
Van olyan is, amikor minderről elbeszélgetve változik az érzés, és megindul a folyamat. Az „elbeszélgetés” valójában ilyenkor éppen olyan szakmai munka (NLP, kineziológiai módszerek, stb.), mint maga az állítás, ezért szükséges, hogy a családállítást végző szélesebb repertoárból választhasson kiegészítésként szükséges eszközöket a hozzá forduló számára. Szakmailag tehát igaz: vannak esetek, amikor a családállításhoz kapcsolódóan más módszerek alkalmazására is szükség lehet – erre egyéni állítás keretében (képzett szakembernél) mindig van lehetőség.
Kész megoldások nincsenek – „sajnos”:). Mindenkinek magának kell megvívnia a harcot saját magával, azaz ha a családállításon (vagy más módszerekkel, például korábbi stresszek felismerésével kineziológiai kezelés során) meglátja mi az, ami mindeddig gátolta, hogy kiegyensúlyozottan, blokkoktól és kötöttségektől mentesen a saját életét élje, akkor itt a tettek ideje: segítséggel vagy önállóan, de változtatni kell. Van, amikor a változás szinte magától végbemegy, van, amikor nehéz, de ha a folyamat elindult, ha már „látom, miben vagyok, látom mi történt”, esetleg látom azt is, hogy mi gátol meg a változásban, akkor megtörténik. Rajtunk múlik:)
ÉrdekelNőiesség, férfiasság – mit jelent a női sor, a férfi sor?
Életünk egyik meghatározó témaköre a párkapcsolat: ha boldogító, ha a helyünkön vagyunk benne, akkor szinte minden más problémánk az életben könnyedén megoldhatónak tűnik. Mi lehet az oka, ha mégsem így alakul? Hogyan tehetjük hozzá „a magunk részét” ahhoz, hogy kiegyensúlyozott, pozitív és fejlődést hozó legyen a kapcsolatunk? Mi lehet ennek az akadálya bennünk?
Az régóta tudott dolog, hogy az anya-gyerek kapcsolat (és az apa-gyerek kapcsolat) meghatározó abban a tekintetben, hogy milyen párkapcsolatot alakítunk ki saját életünkben. És persze az sem mindegy, hogy milyen szülői mintát láttunk: mit tanultunk észrevétlenül a párkapcsolatról tőlük. Van, amikor ez tisztán látszik, látszanak a hibák, és tudom mondani: „én ezt máshogy szeretném”. Máskor rejtettek a hatások, hosszú évek, saját tapasztalatok kellenek ahhoz, hogy felismerjük őket. Van amikor ez is kevés: csak a családállításon szembesülünk hozott mintáinkkal, amikor saját problémánk megoldását keressük.
Ilyenkor derül ki az is, hogy mennyire meghatározó, hogy a családból (a „rendszerünkből”, tehát távolabbi felmenőinktől) milyen rejtett mintákat hordozunk magunkban! A családállítás során erre is ráláthatunk.
Mit jelent ez? Egy nő számára alapvetően meghatározó, hogy az édesanyja, édesanyjának az anyja, az anyai nagymama édesanyja és így tovább (ezt nevezzük női sornak) hogyan élte meg a nőiességét, beleértve annak minden aspektusát. Fontos tehát, hogy a saját családunkban női ágon tehát milyen tapasztalatok, traumák érték a nőket, hogyan viszonyultak nőiességükhöz, az anyasághoz, a férfiakhoz. Ha ebben elakadás történt, akkor az kihathat ránk is és előfordulhat, hogy ezek között a korlátok között mozogva nehézségekkel kell szembenéznünk. Ilyenkor fordul elő, hogy a párkapcsolat kialakítása vagy megtartása nehézségekbe ütközik, vagy a kapcsolatok, amelyeket kialakítunk, nem boldogítóak számunkra.
Érdemes átgondolni: milyen női mintát kaptunk anyánktól és rajta keresztül a női felmenőinktől? Hogy a nők erősek? Hogy kiszolgáltatottak? Hogy a női szerep és az anyai szerep nem összeegyeztethető (mert amint anya leszek megszűnik a nőiességem és már „csak anyaként” funkcionálok)? Hogy a nők versenyeznek a férfiakkal, vagy éppen le is győzik őket? Vagy megszűnik önálló létük, akaratuk, egyéniségük egy férfi mellett? Esetleg a női lét egyenlő a veszteségekkel? Mindezek olyan hiedelmek, amelyek esetleg okkal határozták meg anyánk, nagymamánk vagy távolabbi női ősünk életét, de nem szükségszerű, hogy a miénkre is hatással legyenek!
A férfiak számára a férfisor az, ami éppen így meghatározó. Egy kisfiú számára az apa a minta: ha ő „elbukott a feladatban”, nem tudott eléggé férfi lenni, akkor vajon hogyan szerezhetek én, mint férfi, megfelelő „férfierőt” és állhatok helyt a kihívásokkal szemben? Hiszen az apa sem véletlenül élte így az életét, azt is meghatározta az a minta, amelyet az apjától kapott. És mégis van rá lehetőség, hogy ne ezen az úton haladjak én is tovább! Ha tisztába jövök azzal a mintával, amelyet apám, az ő apja és az ő apja (tehát a férfisor) adott nekem, akkor máris van lehetőségem „máshogy csinálni”.
A változás ilyenkor szinte magától meg is történik az állítás után, hiszen a rejtett hatások felszínre kerülnek és a megfelelő oldással „letehetjük” ezeket a terheket.
De mi történik, ha már rálátunk a női sorunkra/férfi sorunkra, a „terhet letettük”? Vajon honnan vegyünk „jó mintát”, hiszen azt kaptuk, amit kaptunk, mást nem ismerünk? Érdekes módon ha a saját életünket éljük, letéve mindazt, ami nem a miénk, mindig van forrás, ahonnan a hiányzó – mondjuk így – férfierőt (vagy női erőt) megkaphatjuk. Mit jelent ez? Minden férfi sorban és minden női sorban ott vannak azok a pozitív minták is, az a valamikori ősünk, akiben még megvolt ez az erő. Vagy éppen a sor egésze ad így egyben olyan erőt számomra, amelyet megérezve már nem tudok tovább a helyemet keresgélve „elveszettnek lenni”.
Van tehát megoldás egyik legnagyobb feladatunkra is: hogy igazán nők legyünk (rábízva magunkat a férfiakra mégis önálló egységként éljünk, nőként és anyaként egyensúlyba kerüljünk) és arra, hogy igazi férfiak legyünk (akire a nő rábízhatja magát, aki mindazt eléri, amit szeretne, elégedett az életével apaként, férfiként, társként és „a többiek között”). Ezt elérve nem a másiktól várjuk már problémáink megoldását, hanem igazi nőként, igazi férfiként élhetünk egy igazi férfi vagy egy igazi nő mellett.
A legtöbben a nőiséggel, férfiassággal kapcsolatban, párkapcsolati problémával vagy a párkapcsolat hiánya miatt keresnek meg, tehát jó, ha mindannyian tudjuk: nem vagyunk egyedül a feladattal, szinte mindenkinek kihívást jelent jól megoldani az életnek ezt a legnagyobb feladatát. Ha megoldjuk, akkor pedig boldog, kiteljesedett kapcsolatban élhetünk és minden más probléma könnyedén megoldhatónak tűnik:)
ÉrdekelCsoportos családállítás: ahol egymás történetei is hatnak ránk…
A családállítás eredetileg csoportos módszer, Bert Hellinger csoportokkal dolgozva alakította ki ezt a szisztematikus pszichoterápiás módszert. Mit jelent az, hogy csoportos módszer?
A csoportos családállítás – bár hatásában teljesen egyenértékű vele – valami mást ad, mint az egyéni állítás: benne van a közösséghez tartozás élménye. A mások sorsába való bepillantás által saját sorsunk jobb elfogadását, a többiek segítő részvétele által pedig az elfogadás, a bizalom megtapasztalását teszi lehetővé.
Kétségtelen ugyanakkor, hogy a csoportos állítás időkerete szűkebb, és ettől függetlenül is kisebb teret enged a személyes kapcsolatnak az állításvezetővel. Az állításon látottak feldolgozása sokkal inkább az állítást kérő résztvevőre hárul, ehhez kevesebb támogatást tud kapni az álításvezetőtől. Mégis érdemes kipróbálni mindkét módszert, mert van akinek a csoportos, másoknak az egyéni állítás válik be inkább.
És van olyan is, hogy mindkettő közel áll hozzánk: amikor egy-egy témával inkább csoportban szeretnénk foglalkozni, más témával egyéni állításra mennénk.
Az a tapasztalat, hogy a csoportos családállítások mintha egy-egy téma köré szerveződnének. Bár a jelentkezők nem ismerik egymást és az állításvezető sem feltétlenül tudja pontosan előre, hogy ki milyen témával érkezik, mégis mintha nem lenne véletlen hogy milyen csoport jön össze. Vannak alkalmak, amikor a témák a nőisesség, a női energia, az anya-lánya kapcsolat körül mozognak, máskor több „titok”, elfelejtett vagy kirekesztett családtaggal összefüggő állítás követi egymást egy napon. Valamilyen módon összhang van azok között – ez nagyon érdekes – akik összegyűlnek egy-egy csoportos családállítás kapcsán: így aztán nagy hatással van mindenkire a többiek állítása is.
Az sem véletlen – ez is tapasztalat – hogy kit milyen „képviseletre” választanak ki. Az egyik nem régi csoporton például az egyik állítást kérő többször is az apát képviselte mások állításaiban, majd amikor az ő saját állítása következett kiderült: problémája az édeaspjával kapcsolatos, akinek tetteit, életmódját nehezen fogadja el. A mások állításában betöltött képviselet – ahol „apaként” szerepelt – segített neki abban, hogy saját édesapját is jobban megértse: meglássa, hogy az apa sorsa mögött milyen összefonódások, kötöttségek állnak. És bár segíteni az apjának nem tud – ez a családállítás egyik alappillére, hiszen az apa „nagyobb”, mint mi – de ha megérti az összefüggéseket akkor megkönnyebbül egy tehertől. Érdekes megfigyelés, hogy az egyéni állítások is összefüggést mutatnak egy-egy időszakban: tettes-áldozat energia, iker-energia – sokszor egymást követik a hasonló problémák vagy a hasonló sors-összefonódások.
Egyéni vagy csoportos állítás? A válasz egyszerűnek tűnik: hallgassunk a megérzésünkre, hogy éppen most mire van szükségünk.
ÉrdekelTettesek és áldozatok
A családunk történetébe annyi különféle sors és élet tartozik, hogy szinte számba sem tudjuk venni őket. Nagy részükről nem is tudunk, mégis hatással lehetnek ránk.
A sokféle történet között súlyos, sőt rettenetes események is lehetnek, amelyekről gyakran azért sem tudunk, mert a családi emlékezet kiveti őket magából. Igyekeznek elfelejteni. Így azonban a családrendszert már a titok is terheli és a súly még nagyobb erővel nehezedhet arra a családtagra, aki kötésben áll ezzel az eseménnyel és hatással van rá a valaha történt „tett”.
Hétköznapi életünkben – ma, amikor elkerülnek minket a háborúk és járványok borzalmai – gyakran távol állnak tőlünk az igazán súlyos események: csak a hiradóban és a filmekben látunk belőlük, ahol nem is tudjuk átérezni, hogy a sors milyen nehéz is lehet. Elképzelhető azonban, hogy azt a „teher-érzést”, amely folyton nyomaszt minket, vagy az indokolatlan félelmet, szorongást, esetleg azt az érzést, hogy „nem tudjuk igazán felszabadultan érezni a dolgokat” egy, a családrendszerünkbe tartozó régi történettel való azonosulás okozza. Azonosulás egy olyan történettel, amelyhez ugyan „nincs közünk”, mégis hat ránk: azonosulunk a valamikori tettesekkel, áldozatokkal, az ő sorsukkal. És mi magunk is áldozatként éljük meg az eseményeket, amik velünk történnek, „keresük magunknak” a tetteseket akikkel átélhetjük a kiszolgáltatottságot, a tehetetlenséget.
Mit jelent az, hogy tettes-áldozat energia? Hogyan oldhatjuk fel esetleges kötődésünket egy régi történettel, ahol valaki áldozatává vált egy tettnek? Ahol valaki tettessé vált? Mit jelent az, hogy a tettes és az áldozatok békéje?
Ha valaki súlyos tettet követ el valaki ellen, akkor ez a tett összeköti őket. Egyikük tettessé, másikuk áldozattá válik, és ilyen módon „összeköttetésbe kerülnek”. Amíg kettejük között nem jön létre a béke, addig ez a „tettes-áldozat” összeköttetés, ez az energia nagyon erős tud lenni és hatással lehet későbbi leszármazóikra, akik – más módon, más események kapcsán – megismétlik a történetet. A béke igazából azáltal jön el tettes és áldozat között – és így szabadulhat a kötésből a későbbi leszármazó – ha felismerik, hogy valami nagyobb dolog hatására történt az, ami történt. Nevezhetjük ezt sorsnak: sorsnak, amit tiszteletben kell tartanunk, mert ami történt megtörtént. A tettes ezáltal nem felmentést kap, mert tettének következményeit viselnie kell, de az áldozat(ok) bosszúvágya, vagy meg nem bocsátása valójában csak még inkább a tetteshez köti őket.
A családállítás során bizonyos oldó mondatokkal és felismerésekkel tehetünk azért, hogy ezt a békét – a tettes és az áldozat békéjét, megnyugvását – elérjük. Ezzel segíthetünk a későbbi leszármazónak, hogy a tettes-áldozat energia ne hasson rá. Lássa, hogy történt valami, lássa, hogy az nem hozzá tartozik, hanem a felmenőihez, és fogadja el lélekben, hogy ilyen megtörténhet, a sorsba sokminden belefér. Ez igazán nehéz, de nagy felszabadulást és megkönnyebbülést hoz.
A tettes-áldozat energia – azaz egy súlyos tett a családban – sokféle hatással lehet a későbbi leszármazókra. Gyakran azzal jár, hogy a leszármazó nem tudja átélni érzéseit, elfojtja magában: mivel egy súlyos eseménnyel kapcsolatos nagy félelmet és/vagy felelősséget vesz át, ezt nehezen kezeli, elfojtja magában. Ezzel azonban minden más érzést is elfojt és görcsösnek, szorongónak érezheti magát. Ha valaki a tettes energiát veszi át erősen, akkor szinte magától is fél, erőteljes elfojtások között él, vagy észre sem veszi, hogy mások áldozattá válnak mellette: lelkiismerete tiszta, hiszen nem tudatosan csinálja, mégis tettesként viselkedik. Sokszor előfordul az is, hogy valaki újra és újra áldozati szerepben találja magát: a munkahelyen ellenségesek vele, gyakran pórul jár, úgy érzi mások kihasználják, vagy párkapcsolatában alárendelt, megalázó helyzetekbe kerül. És míg ezen helyzetek ellen tiltakozik, hiszen valóban indokolatlanok, lélekben jól érzi magát, mert továbbviszi az áldozati szerepet, ezt az energiát.
Nagyon gyakori, hogy a párkapcsolatban két olyan ember talál egymásra, akik egyike áldozati, másikuk tettes energiát hordoz magában. Nagyon erős kapocs ez, mindketten szenvednek bizonyos szempontból, érzik, hogy ez nem jó, méltatlan, de egy belső erő hajtja őket egymás felé, hogy lejátsszák a rendszerükben élő régi történetet. Ha egyikük – családállítással – rendezi magában a tettes-áldozat témát, gyakran véget ér a kapcsolat, hiszen ő már szabadult ebből a kötésből. Ha felismerik, hogy mindketten ilyen jellegű kötésben állnak és a kapcsolatukra ez nyomja rá a bélyegét, mindketten tehetnek magukért, hogy változtassanak ezen a helyzeten, és egy megtisztult, jól működő kapcsolatot folytathatnak tovább.
ÉrdekelMindenkinek megvan az ereje a problémájához és annak megoldásához…
Hangzatos cím, mindannyian ismerjük a mondást is: mindenki csak annyi nehézséget kap, amivel még éppen meg tud birkózni. De a jól csengő mondatok mögött nagyon mély tartalom van. Valóban mindannyian csak olyan és akkora problémákat „kapunk”, amelyet van erőnk megoldani….
Néha mégis úgy érezzük, hogy „sok”. Hogy lehet ez és mi az ami ilyenkor segíthet?
Bert Hellinger a „be nem avatkozás” nézetét képviselve azt mondja, hogy a részvét, a sajnálat biztosan nem segít. Azzal ugyanis elvesszük a problémával küzdő cselekvési erejét. Azzal, hogy megerősítjük abban, hogy „szegény, tényleg milyen nagy problémád van” és vigasztalni kezdjük, voltaképpen kisebbé tesszük őt: úgy csinálunk, mintha mi feljebb állnánk és onnan „nyújtanánk le” segítő kezünket. Úgyszintén az is gyengít, ha azt mondjuk: „nincs is olyan nagy baj, minden jóra fordul!”. Így az, aki a problémával küzd, gyengébbnek, kisebbnek érzi magát nálunk, elterelődik a figyelme arról, hogy az erejét a megoldásra, a problémával való szembenézésre fordítsa. Ha ilyenkor panaszkodni kezd, akkor a beszéddel saját magától, a cselekvésétől veszi el az erőt…
Megfontolandó ez a gondolat, hiszen hajlamosak vagyunk részvétlennek, érzéketlennek tartani azt, aki azt mondja a bajunkra: „igen, van ez a probléma, de meg tudod oldani, nem vigasztalásra van szükséged, hanem arra, hogy szedd össze az erődet és állj fel”. Pedig ezzel segíthetünk a másiknak talán a legtöbbet. Azzal, hogy kissé távolságot tartva tiszteletben tartjuk őt, az erejét, a probléma – a fájdalom – nagyságát.
Sokan vannak úgy is, hogy ha problémával küzdő ismerőseikkel, barátjukkal találkoznak, mélyen együttéreznek és magukra veszik az ő gondjaikat. Ezzel azonban nem segítenek, hiszen nem is tudnak segíteni. Mindenkinek a saját problémájával kell szembenéznie, másokét megoldani nem tudjuk. A másoknak való mindenáron, kérés nélkül való segítés mögött gyakran az áll, hogy amíg másoknak segítünk és adunk tanácsokat, addig erősnek érezzük magunkat, nem kell a saját dolgainkkal foglalkoznunk…
Hogyan segítsünk tehát jól másoknak? Mert hiszen nem egyedül állunk a világban: nem kell és nem is lehet mindent teljesen egyedül, külső impulzusok nélkül megoldani. Néha kell egy gondolat ami továbbvisz, néha szükség van arra, hogy érezzük: áll mellettünk valaki. A kérdés az, hogy hogyan „álljunk valaki mellett” úgy, hogy azzal segítsünk neki…
Teljes figyelemmel és egy kis távolságtartással. Lemondva a tanács-adás közben érzett feljebbállóságunkról, arról az érzésről, hogy „másoknak mennyi problémája van, nekem mennyivel jobb”.
És hogyan segíthetünk magunknak?
Hellinger azt mondja, hogy tapasztalata szerint szenvedni könnyebb, mint megoldani a problémát. Ha nem így lenne, minden problémánkat azonnal és hatékonyan már csírájában megoldanánk minden nehézség nélkül. Gyakran azonban hosszú-hosszú ideig „dédelgetjük” és fenntartjuk a problémákat, ahelyett hogy egy csapásra megoldanánk őket. Sokszor teljesen nyilvánvaló a megoldása, mégsem tesszük meg. Mert szenvedni könnyebb, mint a megoldásért tenni. A problémák ismerősek, ígyhát fenntartjuk őket, beszélünk róluk és ezzel még tovább és tovább tartogatjuk őket. A megoldás ugyanis fájdalommal jár, mert alázatot követel – fogalmaz Hellinger.
Ha problémával küzdünk, az első dolog, hogy fogadjuk el ezt a tényt, sajnálkozás és panaszkodás nélkül.
Fogadjuk el, hogy ez valóban egy probléma számunkra. Nézzünk szembe vele és álljunk hozzá alázattal. Ismerjük el, hogy nagyobb nálunk és megoldásra vár. És amikor összegyűlt hozzá az erőnk, meg fog oldódni a probléma. Éppen akkor, amikor itt az ideje és éppen úgy, ahogy meg kell oldódnia. De ehhez tennünk is kell! A felismerés önmagában kevés. Rajtunk is múlik, hogy változtassunk.
ÉrdekelA düh és a harag – mi állhat mögötte?
A düh nagyon gyakran „fedő-érzés”: elfed valami mást, amit nem szeretnénk érezni és ami helyett még haragudni is jobb. Bert Hellinger A Szeretet rendje című könyvében összefoglalását adja annak, hogy mi állhat a háttérben, ha haragszunk…
Ha valaki megtámad, vagy igazságtalanság ér, haraggal reagálunk. Ez a harag a „helyén van”: cselekvőképessé tesz, erőt ad ahhoz, hogy aktívan megoldjam a helyzetet. Ha a helyzet megoldódott, ez a harag szertefoszlik, mert feladatát betöltötte.
Dühösek leszünk akkor is, ha nem fogadtunk el valamit, amit el kellett volna, vagy nem követeltünk, kértünk valamit, amit követelni, kérni kellett volna. Ahelyett, hogy érvényesítenénk akaratunkat, dühösek leszünk azokra, akiktől elfogadni, kérni kellett volna. Ez a harag a cselekvés pótléka, az elmulasztott cselekvés következménye. Bénítóan hat, elgyengít és gyakran sokáig tart.
Hasonló hatású az a harag, amit azért érzünk, mert nem vagyunk képesek kifejezésre juttatni a szeretetünket: ilyenkor mérgesek leszünk arra, akit szeretünk, a harag lép a „kimutathatatlan” szeretet helyébe. Ez a fajta düh gyakran a gyerekkorunkba nyúlik vissza, amikor valami félbeszakította a közeledésünket a szüleinkhez és nem fejezhettük ki amit érzünk (például egy kórházi tartózkodás miatti elszkadás az anyától).
Haragszunk azokra is, akik ellen elkövettünk valamit. Mivel azonban nem akarjuk bevallani magunknak a vétkünket, inkább dühösek leszünk a másikra. Itt a düh szintén a cselekvést pótolja, elhiteti velem hogy a másik a hibás, rá kell dühösnek lenni. Ez a düh valójában elgyengít.
Dühöt vált ki az is, ha valaki olyan mértékben elhalmoz valami jóval, hogy azt már nem tudjuk viszonozni. Ilyenkor úgy védekezünk az „adományozóval” szemben, hogy megharagszunk rá. Ez a fajta düh gyakran szemrehányás formájában nyilvánul meg. Az elfogadást, a köszönetmondást és az önálló cselekvést pótolja. Kiüresít és tehetetlenné tesz, akár depresszióhoz is vezethet.
Van, amikor a harag nem a sajátunk. Rendszerünkből azonosulunk valakivel, akinek még valóban oka volt a haragra, de nem élte meg azt. A családokban ez nagyon gyakori: ha például az anya haragszik az apára, a leggyengébb tagként a gyermek veszi át az elfojtott haragot és ő fog haragudni az apára. Vagy valaki másra, mondjuk a kisebb testvérére. Ez a kettős eltolás: a haragot nem az éli meg, akihez tartozik és nem is arra irányul, akire eredetileg irányulnia kellene… Átvett harag esetén az ember büszke a haragjára és meg van győződve az igazáról, mert közben érzi, hogy ő maga ártatlan, így a harag érzését még ez is erősíti és alátámasztja.
És van a haragnak egy olyan fajtája, amely erény és érdem: olyan erő, amely a baj elhárítására irányul, tudatos és bátran szembeszáll, ám nincs benne önös érdek. Ez valójában nem is harag, hanem pusztán energia formájában jelentkező agresszió. Hosszan tartó gyakorlás és fegyelem gyümölcse, de aki a birtokába kerül, tudatosan és célirányosan tud cselekedni a segítségével.
Mindannyian sokszor és más-más módokon haragszunk napról napra. Ha haragot érzünk mindig érdemes megállni egy pillanatra: milyen érzéseket hoz fel bennünk az adott helyzet, mire emlékeztet, van-e előzménye az életünkben? Cselekvést pótol? Valójában mi követtünk el valamit a másik ellen, amiért magunkra kéne haragudnunk, de legalábbis szembenéznünk a tettünkel? Fájdalmunkat fedjük el a haraggal? Hiányérzetünket, csalódottságunkat? Vagy egyáltalán nem is a miénk ez a harag?…
ÉrdekelHa csak a hiányt érezzük… – elvesztett ikertestvérek
Van egyfajta olyan megmagyarázhatatlan hiányérzet, amit semmi nem indokol és szinte szavakba sem lehet önteni. Az életünk látszólag rendben van, körbevesznek az emberek, esetleg még párkapcsolatban is élünk és mégis: valami hiányzik. Ezt a hiányérzetet nem lehet megfogalmazni, de aki tapasztalja az életében, ebből már ráismer…
A legutóbbi időkig nem volt technikai lehetőség arra, hogy tudomást szerezzünk róla: az életbe nem egyedül indultunk. Hanem ketten. De csak egyikünk érkezett meg. Ma már az orvostudomány fejlődése lehetővé teszi, hogy lássuk: a terhességek igen nagy része ikerterhességként indul. A fejlődést a pszichológia is követte és vizsgálni kezdték azokat az embereket, akik „ikerként indultak”. A vizsgálati eredmények ma még leginkább gyermekekre vonatkoznak, hiszen nem olyan régen van rá lehetőség, hogy a terhességi ultrahang vizsgálat egyértelműen kimutassa a két kis sejt jelenlétét a terhesség korai szakaszában. De tudjuk, hogy bizonyos jellegzetes problémák, viselkedésjegyek a felnőtt egyedül-megszületett ikrekre jellemzőek. Leginkább egyfajta megfoghatatlan hiányérzet az, aminek hátterében az ikerként indulás és az ikertestvér magzati korban történt elvesztése állhat.
Mi jellemző az egyedül-megszületett ikrekre? A megmagyarázhatatlan hiányérzet. Az ok nélküli bűntudat. A mindig jelen lévő szomorúság. A veszteségtől való nagyon erős félelem. A kapcsolatok elején a nagyon erős kötődési igény és ragaszkodás. A párkapcsolatok rendre „barátsággá alakulása”. És a hétköznapi életben: nehéz döntés két dolog között, a választás nehézsége. A kettősség érzete. Az érzés, hogy bármilyen mély és jó egy kapcsolat: nem elég mély. Hogy szinte minden tárgyunkból két hasonló is van. Hogy sokszor többet ér a mély lelki kapcsolat és az odabújás, mint a férfi-női viszony. Hogy az egyedül-megszületett iker végtére is olyan egyedül érzi magát a világban…
Az ezekkel a gondolatokkal, problémákkal jelentkezők állításaiban sokszor megjelenik az elvesztett ikertestvér. Ahogy Bert Hellinger is megfogalmazta több munkájában, és saját tapasztalatom szerint is az ikerségi kapcsolat különleges, nagyon szoros viszony. Az ikrek egymáshoz közelebb állnak, mint az anyához, holott az anyával való kapcsolatot tartjuk a legszorosabb, mintát adó viszonynak. Az ikrek azonban megtapasztaltak – akár magzati korban, rövid ideig – egy olyasfajta mély összekapcsolódást, ami semmivel nem összehasonlítható. És ezt az egység-élményt keresik sokszor egész életükben. Mivel azonban ugyanezt nem találják meg, mindig bennük van egyfajta hiányérzet. És a társukban is, mert ők meg érzik, hogy igazán közel nem tudnak kerülni az egyedül-megszületett ikerhez: ott valaki másnak a helye van. Gyakran előfordul az is, hogy az egyedül-megszületett ikrek megtalálják azt, aki mintha pótolná számukra elvesztett ikertestvérüket: vagy partnerükben (aki gyakran maga is szintén egyedül-megszületett iker), vagy egy barát, barátnő személyében, akivel aztán sülve-főve együtt vannak, szinte mintha összenöttek volna.
A családállítás során az elvesztett ikertestvér képe jellegzetes. Mély összetartozás, játékosság és nagy-nagy egyetértés látszik az állítást kérő és meg nem született ikertesvére között. Ahhoz, hogy a párkapcsolati probléma, a hiányérzet vagy a magány érzése megoldódjon, az állítás során meg kell látnunk, hogy erről van szó, ez áll a probléma hátterében. Ez a felismerés sokszor először nehezen tudatosul és inkább a tiltakozás jelenik meg az állítást kérőben. Nehéz ezzel szembenézni. Ha ez megtörténik azonban, akkor a mély fájdalom és gyász érzete jelentkezik. Mert az elvesztett ikertestvért el kell engednünk ahhoz, hogy saját életünket élhessük és kötődni tudjunk másokhoz. Ez az elengedés sokszor nagyon nehéz. Hosszú ideig tart, és több állítást is igényelhet időről-időre. De ha megtörténik és tudomásul vesszük ami van, akkor lehetőség van rá, hogy ennek tudatában másképp éljünk tovább. Megismerve magunkat, felismerve hogy mik azok az érzések, amelyek ebből a történésből fakadnak és valójában nem hozzánk tartoznak abban az értelemben, hogy nem a valós, hétköznapi életünk történései indokolják.
Ezekkel az érzésekkel meg kell küzdenünk és a megküzdést nekünk magunknak kell végigcsinálni. Egyedül. Nem a társunk tehát a hibás, nem az anyai szeretet volt kevés, és nem más ok van a háttérben, amit esetleg gondoltunk…
ÉrdekelKarácsonyi ajándék-utalvány – 2013.
Közeledik a karácsony és mindannyian azon gondolkodunk, mi az, amivel ötletesen, személyre szólóan lephetnénk meg szeretteinket. Több érdeklődő is jelezte, hogy szívesen ajándékozna egyéni családállítást párjának, barátnőjének: olyanoknak, akikről tudja, hogy érdeklődnek a módszer iránt és szívesen kipróbálnák, és olyanoknak, akik már ismerik és beszéltek róla, hogy további tapasztalatokat szereznének.
Akik nyitottak az újra és érdeklődnek az önfejlesztő módszerek iránt, örömmel fogadják majd a lehetőséget, hogy megismerkedhetnek a családállítással.
Első alkalommal tehát ebben az évben az adventi időszakban lehetőség van ajándék-utalvány megrendelésére. A megrendelt ajándék-utalványok januárban és februárban használhatóak fel.
Az ajándék-utalvány 20%-os kedvezménnyel igényelhető, ára 8000 Ft.
Az utalvánnyal egy alkalom egyéni családállítás vehető igénybe a megajándékozott által kiválasztott időpontban. Az egyéni családállítás nagyjából másfél óra hosszú – függően attól, hogy hogyan alakulnak a folyamatok.
Az ajándék-utalvány megrendeléséhez kattintson ide és töltse ki az üzenetküldő űrlapot, vagy írjon az info@csaladrendszer.hu e-mail címre. Hívhat is a 70-942-32-36-os telefonszámon!
Az utalvány személyesen átvehető a XIII. Petneházy utca 76. szám alatti családállító helyszínen, vagy fizethető átutalással, ezesetben e-mailben küldöm át a kinyomtatható, névre szólóan elkészített ajándék-utalványt.
Ajándékozza meg szeretteit a változás lehetőségével!
Honnan tudjuk, hogy tényleg az volt az ok, amit az állításon láttunk?
Ezt a kérdést gyakran teszik fel, amikor a családállításról először hallanak. Mi bizonyítja, hogy az állításon látott képhez egyáltalán közöm van, honnan tudhatom, hogy nemcsak egy akármilyen kép, ami hat rám, és honnan tudhatom, hogy az a problémám oka, amit ott láttam?
Ezek a kérdések mindenkiben felmerülhetnek, aki alapvetően a racionalitás talaján áll és arra törekszik, hogy értse a világot és saját magát. Nehezen fogadjuk el azt, amit nem értünk, hiszen a felvilágosodás kora óta a tudománynak kitüntetett szerepe van az életünkben: erre tanítanak kicsi korunktól kezdve. A tudomány pedig ok-okozati összefüggéseken és levezetett bizonyítákokon alapul. Mi a válasz tehát a kérdésekre? Bert Hellinger: A forrás nem kérdi merre visz az útja című könyvének bevezető részében részletesen beszél a fenomenológiai megismerésről, aminek alapján talán választ kaphatunk.
A családállítás a fenomenológia, mint filozófiai irányzat alapján áll. Mit jelent ez? Hogy szemben a tudományos pszichoterápiával, amely kísérletek és bizonyítékok útján kidolgozott módszereket alkalmaz, a családállítás a személyes tényezőkre, az egyedire koncentrál. Arra, ami ott és akkor, az adott ember rendszeréből az adott állításon látható. A megfigyelések emiatt nem törvények tehát, még ha annak is nevezzük őket (lásd a rend törvényei), inkább megtapasztalt törvényszerűségek, amik alól azonban bármikor lehetnek kivételek.
A családállítás alapja az a fenomenológiai megközelítés, hogy amit megfigyelni szeretnénk – például a családrendszerben működő dinamikákat, összefüggéseket – arról mindent elfelejtünk, amit eddig gondoltunk és egyszerűen csak üres, nyitott szívvel figyelünk. Minél nyitottabbak vagyunk, annál több inspirációt kapunk, minél jobban rábízzuk magunkat az általunk nem ismert és nem kontrollálható folyamatokra, annál többet tudunk meg. Hellinger úgy fogalmaz, hogy az igazság egy pillanatra feltűnik, majd újból elsüllyed. De ez a pillanat nagy hatású, mert egészen más irányba indíthat el minket, a megoldás irányába. Az igazság megvillanásához tulajdonképpen kell egy kis „áhitat”, mondja Hellinger, aki sok évig misszionáriusként dolgozott és így szívesen használt ilyen kifejezéseket is. Mindemellett a családállításnak semmi köze a hithez, a valláshoz, egyszerűen csak a nyitottság és a tisztelet az, amire ez a szó utal. Az, hogy az igazság csak egy pillanatra villan fel azt is jelenti, hogy megismételhetetlen, ígyhát tudományos alapon nem vizsgálható…
És igen, másnap egy másik állításon már mást mutat majd a „mező”. Hozzáteszem, hogy tapasztalatom szerint amíg egy problémával a lélek (azaz a családállításra érkező ember lelke) nem tud teljesen szembenézni, mert még nem kész rá, addig az igazságnak csak egy részlete látszik majd: annyi, amennyire éppen akkor készen áll. És ami előreviszi a következő lépésig. Egy alapvetően meghatározó, a léleknek nagyon fontos probléma esetén ugyanis sokszor több állításra van szükség, ahol az újabb és újabb állítások során többféle igazság is felvillan. Olyanok ezek, akár a hagyma héjai: le kell szedni a külsőt, hogy leszedhessük a következőt és végül eljussunk a középpontig. Egy probléma ugyanis több rétegből állhat: lehet olyan ok a hátterében, amire sosem lesz bizonyítékunk, mert a múlt homályába vész (az üknagymamánk sorsáról általában keveset tudunk…). És van olyan ok is, amiről az állítás után kiderülhet, hogy valóban megtörtént.
De a tényszerű megtörténéseknek kicsi a jelentőssége: a lényeg az, hogy az állításon látott kép hatással volt ránk. Ez sosem véletlen. Erre jó példa a következő helyzetre adott reakció: valahol összetalálkozunk felületesen ismert munkatársunkkal, aki óvodáskorú gyerekeivel sétál és egyszer csak észrevesszük, hogy a gyerekek ikrek. Hogyan reagálunk? Különösebb érzelmek nélkül? Vagy azt érezzük: „de jó nekik…”. Az egyedül megszületett ikrek – amiről külön bejegyzésben írok részletesen – sokszor ez utóbbit élik át. Nem véletlen tehát, hogy mi érinti meg az embert és mi nem: csak az lesz hatással ránk saját állításunkból – de mások állításaiból is – amihez közünk van. Amelyik problémáról lehet hogy nem is tudunk tudatosan, de a lelkünk érzi, hogy ezzel dolga van. Saját állításon nem fogunk olyat látni, ami nem hat ránk és amihez semmi közünk nincsen, hacsak nem vagyunk nagyon elzárkózóak és a mező „megáll”. Ez sem baj egyébként, hiszen akkor így kell lennie, akkor maga ez a tény, ez a felismerés hat ránk, hogy elzárkózóak voltunk…
A családállítás bátorságot követel: rá kell bíznunk magunkat a folyamatra, hogy abban a reményben, hogy a módszer segít. És ha segített, akkor már nem kérdés, hogy az volt-e a probléma oka, amit éppen az adott állításon láttunk, hiszen a probléma megoldódott. A mai ember nehezen „engedi el magát”, nehezen bízza rá magát akármilyen folyamatra is, hiszen folytonos stresszben élünk, ahol csak magunkra számíthatunk. Érdemes azonban felidéznünk és megerősítenünk azt a bizalomteli, gyermeki részünket, aki még rá tudta magát bízni az életre, nem keresett folyton biztosítékokat és garanciákat, hanem órákon át csak játszott, vagy rajzolt és ezzel a bizalommal részese volt az élet folyamának. Ez az érzés, a valami nagyobbnak, valami megnyugtatónak a megtapasztalása csak mellékhatása a családállításnak, bár már szinte ezért is megéri részt venni benne – nem véletlenül járnak sokan segítőként, saját probléma nélkül csoportos állításokra…:-)
ÉrdekelMilyen könyvet olvassak a családállításról? – könyvajánló
Ma már rengeteg olvasnivaló közül választhatunk, amelyek mind a családállításról szólnak. Nehéz eldönteni, hogy hol kezdjük, ha most ismerkedünk vele? Mit olvassunk még, ha egy-két könyvet már átlapoztunk? Jónéhány könyv ismeretében összefoglaltam benyomásaimat, véleményemet és a hozzám közel álló könyvek tartalmát, hogy könnyebb legyen választani:-)
Thomas Schäfer: Ami a lelket megbetegíti és ami meggyógyítja
Schäfer könyvéből a blogban már több helyütt idéztem, mert jó összefoglalását adja a családállításnak azok számára, akik most először találkoznak vele. A könyv röviden, olvasmányos stílusban, könnyen érthetően szól a családállítás módszeréről, hátteréről és alapjairól. Külön fejezetet szentel a családrendszerben érvényesülő rendnek, az adni és kapni egyensúlyának és a kötődésnek, valamint a lelkiismeretre vonatkozó kérdéseknek. Külön szól a szülő-gyermek kapcsolatról és a párkapcsolatokban érvényesülő „szabályokról”, valamint a betegségekről, amelyek hátterében nagyon sokszor családállítással feloldható összefüggések, dinamikák húzódnak meg. Azoknak ajánlom, akik szeretnének átfogó képet kapni és most ismerkednek a családállítással. És nem olvasták a blogbejegyzéseimet:-)
Bert Hellinger: A szeretet rendje
Ez a könyv szinte minden újraolvasásnál nagy hatással van rám: még mindig találok benne olyat, ami éppen akkor megérint. Bert Hellinger alapművei közé tartozik, az ajánlója azt írja, hogy „miután letesszük a könyvet, nagyobb lelki nyugalommal, megerősödve nézünk szembe az élet eseményeivel”. Hellinger maga ezekkel a szavakkal szól a könyvről: „lényegében úgy olvasható, mint egy kirmi – izgulunk, hogy hol van a megoldás és fellélegzünk, amikor felszínre kerül”. A könyv három terápiás foglalkozás anyaga szerepel úgy, ahogyan elhangzott, így az olvasó lépésről-lépésre követheti a folyamatokat. Az első anyag a sorstévesztésekről szól, azaz hogy mi sodor minket felmenőink sorsának megismétlésébe és mivel jár mindez, de ami a legfontosabb: hogyan sikerülhet a szabadulás a sorstévesztésből. A második rész az odatartozás jogának rendjéről szól, míg a harmadik a betegségek hátterét világítja meg. Ezt kiegészítik azok a fejezetek, amelyek elmagyarázzák a különböző eljárási módokat, ismertetik a vissztérő mintákat, vagy összefoglalóul szolgálnak. Rengeteg elgondolkodtató és nagy hatású mondatot, felismerést találhatunk a könyvben… „A szeretet rendje” olvasgatnivaló könyv, amit időnként jó elővenni és bele-belelapozni.
Gabriele ten Hövel: Felismerni, ami van
A könyv beszélgetéseket tartalmaz, azaz válaszokat, amelyeket Bert Hellinger adott nagyon sok, mindenkit érintő kérdésre. A szerzőt személyes tapasztalatai indították arra, hogy kérdéseit feltegye Hellingernek és a gondolatokat könyvvé szerkessze. Ahogy írja, akár előadásait hallgatta, akár könyveit olvasgatta (és erre jó példa Hellinger: A szeretet rendje című könyve…), mindig a békesség, a nyugalom és a világ iránti csendes derü érzése hatotta át. Mint ahogy engem is:-) Öszefoglalta hát mindazokat a kérdéseket, amelyek mentén körvonalazódik, hogy min alapul a Hellinger által kidolgozott családállítás, mit jelent a szeretet, min alapul az oldások sikeressége. Szóba kerülnek az érzelmek, a tudás és az érzékelés, az örökbefogadás kérdése, vagy az erőszak és a bűn. Az egyik legérdekesebb megállapítása, hogy a fejlődéshez mindig hozzákötődik a bűn: lélekben szinte gyermekként vágyunk arra, hogy szüleink elismerjenek minket, hogy „jó vagy!”. Ilyenkor az ember azonban a szüleire figyel és nem a valóságra: nem látja, hogy neki mi a jó, őt mi viszi előre, számára mi a fejlődés. Nem tud kitörni ebből, mert ha kitör, és nem a szülei elvárásait teljesíti, akkor bűnösnek érzi magát. A szülőknek korlátokat kell szabniuk, mert ezt kell tenniük. De minden korlát átlépése megerősíti az énünket és ettől még szüleink gyermekei maradunk…
Bert Hellinger: A forrás nem kérdi merre visz az útja
Hellinger a következőket írja erről a könyvéről: „mint ahogyan a nyáron elvégzett munka után ősszel learatják a termést, úgy gyűjtöttem össze ebben a könyvben a hosszú fáradozás és a későbbi felismerések gyümölcseit egy áttekinthető rendszerben”. A könyv tekinthető egyfajta lexikonnak is, mert témakörönként tartalmazza Hellinger megfigyeléseit, a családállítás módszere mögött megbúvó tapasztalatokat. Ígyhát tetszés szerint bárhol el lehet kezdeni az olvasását, az egyes megállapítások önmagukban is egészet képeznek. A fejezetcímek között megtaláljuk a „felismerés útja”, „a lélek”, „az élet elfogadása”, a „segítség és oldás”, az „élet és halál” címeket, de szól a férfi-nő kapcsolatról, a családban érvényesülő rendről, a megbetegítő összefüggésekről és a családfelállítás működéséről is. Innen is kiemelek egy érdekes megfigyelést: ha valaki ikerpár egy tagjával él kapcsolatban, akkor el kell fogadnia, hogy az ikrek elválaszthatatlanok, mert nagyon mély kötelék fűzi őket össze. Ha ezt lélekben nem fogadja el, akkor az iker gyakran megkeresi a kapcsolaton kívül maradt ikertestvér helyettesét, azaz olyan barátja/barátnője lesz, aki lelkében a hiányzó ikertestvért helyettesíti. Különösen érdekes ez a megállapítás, ha figyelembe vesszük azt a tapasztalatot, hogy – anélkül, hogy akár a mai fejlett technikák mellett is tudnának róla – nagyon sok terhesség iker-terhességnek indul, de végül egy gyermek születik. Ezek az „egyedül született ikrek” lélekben mélyen kötődnek meg nem született testvérükhöz, ami egész életükre mélységes hatással van. Anélkül, hogy tudnának róla…
Johannes Neuhauser: Mitől működik a szerelem? (Bert Hellinger párterápiája)
Bert Hellinger több évtizeden át foglalkozott párterápiával, amelyhez a családállítás általa kidolgozott módszerét használta. A könyv ezen tapasztalatok alapján íródott, összefoglalva mindazt, ami segít a kapcsolatunk jó működéséhez. Amikor „párrá válunk”, valójában két rendszer találkozik, hiszen mindkettőnk mögött egy-egy családrendszer áll, ami hat ránk, és így kapcsolatunkra is. Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik szeretnének „mögé látni”, hogy a kapcsolatukban megjelenő problémák miről szólnak valójában. A családállítás kitűnő módszer arra, hogy a mélyben megbúvó okok és összefüggések felismerésével és oldásával működővé tegyük az elakadt kapcsolatot. Én, aki mediációval is foglalkozom, ami szintén egy módszer a párkapcsolati problémák megoldására, nagyon szívesen ajánlom ezt a könyvet, mert tartalmazza mindazokat az alapokat, amik segíthetnek a konfliktuskezelésben. A párokkal végzett munkám során azt tapasztaltam, hogy nem elég egy szempontból közelíteni a megoldáshoz. A mediáció és a családállítás, mint két teljesen különböző módszer, segítik egymás hatását. E két merőben eltérő megközelítést ötvözve alakítottam ki azt a szemléletet, amellyel dolgozom. Ígyhát ezt a könyvet az egyik alapnak tekintem, és szeretettel ajánlom. Gyakorlatias, konkrét eseteket tartalmaz az állítások leírásával, így megismerhető belőle az is, hogy hogyan működik a családállítás a gyakorlatban.
Thomas Schäfer: Hogyan válik a szenvedés ismét szeretetté
Mint párkapcsolati és válási mediátor, még egy kifejezetten a párkapcsolatokról szóló könyvet szeretnék beemelni a könyvajánlóba. Schäfer ebben a könyvében összefoglalja mindazt, amit sok éven (évtizeden) át Bert Hellingertől tanult és saját terápiás munkája révén tapasztalt a férfi-női kapcsolatokról. A könyv segít a párkapcsolat problémáinak felismerésében és megoldásában a rendszerszemléletű családfelállítás alapján. Ahogy írja, a kapcsolatokban konfliktusokat okozó, látszólag lényegtelen gyakran apróságok tudatos szinten nem kezelhetőek, mert mögöttük egészen más, mélyebb okok húzódnak meg. A könyv olvastán felismerhetjük, hogy miért éppen azt a társat választottuk, aki „szenvedést okoz” nekünk: mert minden kapcsolatnak az a célja, hogy rámutasson a máig be nem gyógyult, saját családunkból hozott lelki „sebekre”. És ha erre készen állunk, akkor társunk már nem kényszerül arra, hogy tükröt tartson nekünk, megláthatjuk valódi énjét… A párkapcsolati problémákkal, konfliktusokkal küzdőknek jó szívvel ajánlom ezt a könyvet, bár néhol kissé kevéssé tagolt a szerkesztése és nem olyan olvasmányos, mint Schäfer fentebb ajánlott alap-könyve, illetve nem közvetlenül Hellinger terápiás munkásságát mutatja be, mint Neuhauser munkája.
Peter Orban: A családfelállítás tankönyve
Ez a könyv igazából tankönyvnek íródott, családállítók számára. Valóban tanulságos, azonban kissé nehéz olvasmány, és a családállítás éppen valami olyasmi, amit nem lehet könyvből megtanulni. Azért gondoltam megemlíteni, mert a címe alapján azt is hihetnénk, hogy első olvasmányként, vagy összefoglalásként hasznos olvasnivaló. Azonban ennek épphogy az ellenkezője igaz: valójában családállítók számára lehet érdekes, hogy hogyan mutatja be a gyakorlati munkát, milyen buktatók elkerülésére hívja fel a figyelmet, illetve mennyiben más a szemlélete, mint mondjuk annak, akitől/akiktől mi tanultunk.
ÉrdekelA betegég oka a családrendszerben keresendő?
A betegség az „egész-ség”-ünk, e jól működő rendszer feborulása. Valamiféle zavar jele. Hellinger a súlyos betegségekkel küzdők között minden esetben azt tapasztalta, hogy a családjukban valójában nem volt „rend”, valamiféle felborulás volt tapasztalható a családrendszerben. Mit jelent ez?
A családtagok közötti kötődés gyakran azzal jár, hogy a később születettek (a leszármazók) követni akarják szüleiket, felmenőiket nehéz sorsukban. A mély kötődés okozza azt, hogy a gyermekek rosszul érzik magukat, ha szüleik szenvednek: lélekben olyanok szeretnének lenni, mint a szüleik és ezért nagy áldozatokat is képesek hozni. Mindannyian szüleink gyermekei vagyunk, mindannyian tudattalanul átvehetjük szüleink betegségét vagy nehéz sorsát. Miben jelentkezik ez? Például abban, hogy mélyen, lélekben lemondunk a teljes és tartalmas életről, az egészségről vagy a boldogságról. És megbetegszünk. Bert Hellinger szerint ezért az orvosi kezelésen túl érdemes a családállítás eszközével utánanézni, hogy milyen családrendszerbeli összefüggések hatnak a betegre.
Az egyik leggyakoribb összefüggés (dinamika), amikor a gyermek – azaz bármelyikünk – szülei nehéz sorsát, betegségét látva lélekben azt kívánja: „inkább én, mint te”, azaz én is átélem amit te, „bárcsak én lennék beteg és nem te”. Ez semmiképpen nem tudatos, és olyankor is előfordulhat, ha „már rég lezártuk” hogy elveszítettük szüleinket, vagy egyáltalán nem vagyunk kapcsolatban velük a hétköznapi életben. Ezzel persze segíteni nem tudunk a beteg szülőn, de lélekben megnyugszunk – miközben ezzel együtt szenvedünk a betegségtől. Előfordul, hogy a szülő maga is valamelyik felmenőjét „követi” a betegségbe, ilyenkor is nagyon hatásos az az oldás, amely segít lélekben elfogadni, hogy bár ő – a beteg szülő – megy, de én még maradok.
A betegség mögött meghúzódó, a kötődés miatti „sors-átvállalás” felborítja a családrendszer egyensúlyát, felborul a rend. A „rendbe hozás” úgy történhet meg, ha akik hozzánk tartoznak a helyükre kerülnek, és megadjuk a tiszteletet azoknak, akiknek eddig nem adtuk meg (a hely törvénye érvényesül), valamint ha levesszük a vállunkról mások terheit, de felelősséggel vállaljuk saját vétkeinket (a kiegyenlítődés törvénye érvényesül).
Az egyes betegégek hátterében működő összefüggésekről Hellinger több helyen is részletesen szólt, de az alaptézis az, hogy minden esetben egyedi, hogy mi áll betegégünk hátterében. Vannak jellegzetesen tapasztalható összefüggések, de ezeket nem szabad általánosítani. A családállítással – az orvosi és más módszerek kiegészítéseképpen – segítséget kaphatunk ahhoz, hogy betegségünk mélyebb okait megismerve visszaállítsuk egyensúlyunkat és újra egész-ségesek legyünk.
ÉrdekelMi történik, ha nem a saját életünket éljük?
Megtorpanásaink, problémáink sokszor abból adódnak, hogy öntudatlanul is kötődve családunkhoz, a valaki mással megtörtént nehézségeket ismételjük meg saját életünkben. Miről ismerhetjük fel, hogy erről van szó?
Mikor gondoljunk arra, hogy nem a saját életünket éljük, hanem valamely családtagunkhoz kötődve az ő sorsát ismételjük?
Jó példa erre az a negyven körüli, életvidám, rengeteg céllal és tervvel rendelkező férfi, aki az utóbbi időben kitartása ellenére sem boldogul a munkájában. Szakmájában tehetséges és sokáig sikeres is volt, de úgy érzi „valami mást kell csinálnia”, „csak külföldön lehet boldogulni”. Amikor megkeresett, egyszerűen csak azt fogalmazta meg, hogy a régóta tervezett új, külföldi munkájához szükséges lenne eladnia egy ingatlant, ami már két éve nem sikerül. Mi lehet ennek az akadálya, mit tehetne még, amikor már minden erejét és türelmét latba vetette?
Az egyéni állítás során saját magának, az ingatlan eladásának és az eladás akadályának választott kartonlapokat, amelyeket saját érzése szerint elhelyezett a földön. Az állítás során az látszott, hogy amit/akit az „akadály” képvisel, az szomorú. Lefelé néz és nagy szomorúságot érez. Elhelyezve egy lapot, amely azt kéviseli, ami miatt szomorú, már világossá vált a kép. A „szomorúság oka” egy olyan személy volt, aki a férfi családjának tagja volt, de meghalt, mielőtt céljait elérhette volna. Mint kiderült, a férfi bátyja nagyon fiatalon, balesetben vesztette életét. Ez a báty külföldön dolgozott és a baleset előtt nem sokkal kezdett egy tanfolyam elvégzésébe, nemsokára nősölt volna. Céljait a baleset kettétörte. Világosan érezhető volt, hogy a férfi nagyon kötődik a bátyjához, holott tudatos szinten nyugodtan beszélt róla és a húsz évvel ezelőtti baleset felidézése nem okozott neki semmilyen rossz érzést.
Az állításból jól látszott, hogy ez a báty, a férfi családrendszerének nehéz sorsú, fiatalon meghalt tagja az akadály szomorúságának az oka, azaz ez a történet áll akadályként a férfi sikeres életének útjában. Milyen érdekes: a férfi maga is külföldi munkát szeretett volna és e cél érdekében nyelvet tanult, felszámolta itthoni kötöttségeit, azonban a kiutazás különböző – látszólag racionális okok miatt – mégis késett, évek óta. A bátyjához való kötődés miatt a férfi egyrészt nagyon erősen érezte a késztetést a külföldi munkára, hogy „kövesse őt”, évek óta mondogatta: „ki kell mennem külföldre”. Másrészt viszont valami tiltakozott benne ez ellen, így mindig akadt valami látszólag külső nehézség. Valójában azonban ezek a külső nehézségek megoldhatóak lettek volna, ha a szándék egyértelmű és erős. De nem volt az, mert nem a férfi saját szándéka volt, hanem szeretetből a nehéz sorsú családtagot követte volna.
A külföldre vágyakozást és az ennek beteljesítésében való megtorpanást egyaránt a meghalt bátyhoz való kötődés okozta. A kiutazásban való régóta húzódó megtorpanás azért volt, mert „ha a bátyám nem végezhette be a terveit, akkor én sem, követem őt ebben is”.
Miután a folyamatok jól láthatóvá váltak és a feloldás megtörtént, az állítás végén a meghalt bátyát képviselő kartonlapon állva az volt érezhető, hogy a meghalt báty támogatja öccsét abban, hogy saját életét élje. Eközben a férfit saját magát képviselő kartonlapon állva felszabadultságot lehetett érezni: „nem kell földbe gyökerezve állnom, hogy mennék is a bátyám után és nem is, hanem tiszteletben tartva az ő sorsát, kezdek valami jót a saját életemmel, ami igazán csak az én utam”.
Az állítás nagyon nagy hatással volt rá a férfira. Sokszor először, amikor az állítás során szembesülünk a lelkünkben zajló folyamatokkal és azok felkerülnek tudatos szintre, tiltakozunk ellenük, vagy azt mondjuk, hogy „nagyon érdekes, ezt eddig is tudtam, de akkor mi van”. És aztán másnap-harmadnap elkezdődik a lelkünkben valami mozgás és hatni kezd az állításon látott kép. Ebben az esetben a férfi néhány nap múlva azt mesélte, hogy az állítás után olyan elgondolkodónak érezte magát, valahogy „befelé figyelt” és egyébként két állásajánlatot kapott a következő napokban, amelyek ha jól alakulnak, akkor az ingatlan eladására nem lesz már feltétlenül szükség, megoldódnak az anyagi gondok. „És ha ki akarok menni külföldre mégis, akkor már nem a bátyám miatt, hanem mert én úgy döntök”…
ÉrdekelMi lehet az oka a kötődéstől való félelemnek?
Sokszor előfordul, hogy egy gyermekkorunkban átélt elszakadás a szülőktől nagy hatással van ránk. Például ha egy gyermeknek kórházban kell töltenie egy időt a szülei nélkül, vagy korán elveszti valamlyik szülőjét. Ilyenkor szakadás keletkezik a kötődésben: ez egy traumatikus élmény, ahol heves veszteséget élünk át gyermekként.
Később, valahányszor közelebbi kapcsolatba kerülnénk valakivel, felrémlik ez az élmény és feljönnek a hajdani érzések anélkül, hogy tudnánk mi váltja ki haragunkat, szomorúságunkat vagy akár gyomorfájásunkat, feszültségünket. Gyakori, hogy ilyenkor olyanokat mond az ember, hogy „soha többé nem kérek senkitől semmit”, „nincs szükségem senkire”, „soha többé nem mutatkozom gyengének, erősnek kell látszanom”. Így fojtjuk el a fájdalmat.
A kötődés megszakadására utal az is, ha valaki kerüli azt a szülőjét, akivel hajdan átélte ezt az elválást, esetleg lenézően beszél róla, kritizálja, megszakítja vele a kapcsolatot. „Nem érez iránta semmit” – azazhogy a „nem-érzéssel” védi meg magát a fájdalomtól. Hellinger úgy magyarázza, hogy amikor a szülő elhagyja a gyerekét vagy meghal, a gyerek haragudni kezd rá, de mivel szereti a szülőt, ezért a harag helyett félelmet él meg. A harag félelemmé változik: a harag ugyanis nyomasztja a gyermeket és az inkább átváltozik benne félelemmé.
Mi a megoldás ezekre a helyzetekre?
Ha a családállítás során az látszik, hogy az állítást kérő ilyen módon lezárta az érzéseit, szakadás történt a kötődésben, akkor a szülő és az ő képviselője között kell oldani a blokkot, hogy az eredendően meglévő szeretet „áramolni tudjon”, azaz ne a harag és a csalódottság uralkodjon. Ez – néha nem könnyen – de az állítás során végbemegy és így már lassan-lassan visszaáll az a bizalom, amellyel mások felé is kapcsolatot tud kialakítani az ember.
ÉrdekelKét szóban a családállításról – azoknak, akik még nem ismerik
A családállítás egy módszer arra, hogy problémáinkra megoldást találjunk.
Például miért szorongunk, miért problémás a kapcsolatunk, miért tér vissza és vissza ugyanaz az érzés vagy nehézség, miért nem érezzük magunkat a helyünkön.
– egyrészt szisztematikus terápiás módszer, amely ma már pszichológus-szakmailag is elismert,
– másrészt olyan összefüggéseken alapul, amelyek ma még nem tudományosan bizonyítottak, ezért spirituális irányból is megközelíthető: így nézve a lelkünk mélységeibe enged bepillantást…
Egyéni családállításnál a problémát megfogalmazva azt nézzük meg, hogy mi áll mögötte. Mi az oka. És ezt a – korábban nem tudott, mert nem tudatos – okot szüntetjük meg.
Csoportos családállításnál ugyanezt csoportban, más személyek segítségével végezzük el és mi is segítünk a többieknek, tanulunk tapasztalataikból.
Min alapul?
Bert Hellinger német terapeuta azon megfigyelésén, hogy életünkre a családunk (szüleink, őseink sorsa) kikerülhetetlen hatással van. Családrendszerünk részei vagyunk és így problémáink oka gyakran nem saját életünkben, hanem őseink sorsában, annak ránk-hatásában keresendő.
Röviden: miben különbözik más segítő módszerektől?
A pszichológia módszereihez képest gyorsabb, látványosabb, azaz erősebb a hatása, „felismerés jellegű”. Nem elemzés vagy tanácsadás: a megoldást az ember maga találja meg, ahogyan a kineziológiában is, az állítás csak az ehhez szükséges lökést adja meg. Az egyéni állítás több is ennél: lehetőséget nyújt arra, hogy a felismerések után a változásban is segítséget kaphassunk, ha szükséges.
A kineziológiával szemben a problémák olyan okaira is megoldást nyújt, amelyek nem saját életünkből fakadnak. De a kineziológiához hasonlóan oldja a blokkokat, és szintén nem tisztán racionális alapú módszer.
A többi, nem pszichoterápiás módszerhez képest alapvetően tudományos alapú, működésének sok aspektusa bizonyított.
Sok kötődése van klasszikus pszichoterápiás módszerekhez (családterápia, pszichodráma stb.), de van egy olyan „megmagyarázhatatlan” hatásmechanizmusa, ami miatt a spiritualitáshoz is közel áll.
De ami a legfontosabb: segít!
ÉrdekelTiszteljük a szüleinket?
Ahogy mondani szokták, a szüleinknek köszönhetjük az életünket. Sokszor mégis nehezünkre esik tisztelni őket: problémáinkat, nehézségeinket gyakran arra vezetjük vissza, hogy szüleink miben és hogyan hibáztak velünk kapcsolatban…
A hellingeri szisztematikus pszichoterápia központi jelentőséget tulajdonít a szülők tiszteletének. És ez a tapasztalatokon alapul. Úgy tűnik, hogy nagyon erősen visszahat ránk, hogy valóban tiszteljük-e a szüleinket, akármilyenek is legyenek. Ez sokszor nehéz, mert hogyan lehetne tisztelni alkoholista apánkat, vagy anyánkat, aki elhagyta a családot? De sokszor nem is kell, hogy ilyen szélsőséges legyen a helyzet. Elég, ha haragszunk az anyánkra, mert erőszakosnak és irányítónak tartjuk, aki elvárásaival megbénít minket. Vagy dühösek vagyunk az apánkra, aki a sok munka mellett velünk nem is foglalkozott és nem éreztük a szeretetét.
Ezektől az érzésektől nehéz szabadulni és azt a gondolatot magunkévá tenni, hogy valójában mi magunk a szüleink vagyunk. Azaz pontosan olyanok, mint ők. És minél inkább igyekszünk azon, hogy őket elutasítva egészen mások legyünk, annál inkább úgy élünk majd, mint ők. Ez sokszor nehezen észrevehető: az alkoholista apa fia lehet, hogy a számítógépes játékok foglya lesz, ami egészen másnak tűnik. Vagy „csak” gyógyszereket szed, mert „sok a stressz és nehezen alszik”. Persze ezek nem minden esetben megnyilvánuló szoros összefüggések. De gyakran ez a tapasztalat.
Valójában aki a szüleit lebecsüli, belül nagy ürességet érez, és amennyire elutasítja őket, öntudatlanul olyan nagy büntetést mér magára: nem tudja megvalósítani önmagát, sikertelen a munkában, de leggyakrabban párkapcsolataiban. Miközben sorra „nem felel meg neki” senki, valójában önmagával nincs békében: önmagának egy részét utasítja el, amikor elutasítja az anyját, vagy az apját.
Gyökerek nélkül a fa kiszárad és az első vihar ledönti…
Bert Hellinger néhány alapvető tételben foglalta össze tapasztalatait arról, hogy milyen „rend” érvényesül a szülők és gyermekeik kapcsolatában.
Az első ezek közül, hogy a szülők adnak és a gyermekek elfogadnak. Amikor a szülők életet adnak gyermekeiknek, valójában olyat adnak, ami nem az övék: továbbadják az életet, amelyet ők is szüleiktől kaptak. A szülők olyanként adják magukat gyermekeiknek, amilyenek: hibáikkal, sorsukkal együtt. Annyit adnak, amennyit tudnak: se többet, se kevesebbet. A gyermek nem tud többet, vagy mást kapni tőlük, ezt kell elfogadnia, ami van. Lehet küzdeni ellene és tiltakozni, de megnyugvást az ad, ha ezt elfogadjuk. És majdan saját gyerekeinknek mi is továbbadjuk az életet és vele azt, akik vagyunk. Szülőként milyen máshogy hangzik, ha belegondolunk, hogy gyerekünk, akiért mindent megtettünk, ami tőlünk telt, elégedetlenkedik és haragszik…
A családban rangsor áll fenn aszerint, hogy ki „érkezett előbb és ki később”. A szülők előrébb állnak, mint a gyerekek. Ez azt is jelenti, hogy nem oldhatjuk meg szüleink problémáit, az számunkra nagy teher. Ők azonban segíthetnek nekünk lehetőségeik szerint. A rangsor a testvérek között is érvényesül: az idősebb testvérnek néha áldozatot kell hoznia kisebb testvéréért, de éppen ezért több joga is van. Ha a kisebb testvér foglalja el az első helyet a családban, akkor felborul a rend és elkerülhetetlen a konfliktus.
A másik fontos megfigyelés, hogy aki kap, annak értékelnie kell a kapottakat és tisztelnie kell, aki adott neki. Amilyen természetes volt ez a régi kultúrákban, olyan ritka manapság. Amiben része van annak is, hogy az utóbbi évtizedekben gyakorlattá vált a problémákat a szülők nevelési hibáira visszavezetni, a kapcsolati gondokat pedig arra, hogy „anyám nem szeretett eléggé„. Az ilyen kognitív, ésszel kialakított elgondolások nagyon jó kis magyarázatnak tűnnek, de a problémákat nem oldják meg. A szülők tisztelete, amelyet – olvasva róla – ritkán sikerül megvalósítani, családállítással létrejöhet és megnyugvást hozhat.
ÉrdekelA lelkiismeret a kapcsolatok őre
A lelkiismeret az a „hang”, amely jelez, ha valami rosszat teszünk. De mit jelent az, hogy rosszat? Mihez képest?
Az emberi kapcsolatok hátterében a kötődés, a rend és az adni és kapni egyensúlya áll. A kötődés az a lélekben boldogító tudat, hogy odatartozunk a családunkhoz, egy csoporthoz. A rend azt jelenti, hogy a családban bizonyos meghatározott törvényszerűségeknek kell teljesülniük, egy szabályos rendszer működik. Az adni és kapni egyensúlya pedig a kapcsolatok sikeres működésének alapelve.
E három, a kötődés, a rend és az adni és kapni egyensúlyának összjátéka alkotja a lelkiismeretet. Mit jelent ez? Hellinger megállapítása szerint a lelkiismeret az akaratunk fölött álló egyfajta egyensúlyérzék, amely a kapcsolatok fennmaradását szolgálja. Ha valami árt a kapcsolatnak, akkor „rossz a lelkiismeretünk”. A lelkiismeretet érzésként érzékeljük: jókedvként, vagy szorongásként.
Lelkiismeretünk jelez, ha megsérülnek a kötődés szabályai: bűntudatot érzünk, ha a csoport (a rendszer, a családrendszer) kivet magából. Ezért igyekszünk úgy élni, hogy a csoporthoz tartozónak érezhessük magunkat. Lelkiismeretünk jelez akkor is, ha az adni és kapni kiegyenlítését érinti a viselkedésünk: a bűnt kötelezettségként éljük meg, tartozásként, hogy adni kell. A rend tekintetében pedig a bűnt szabálysértésnek érezzük.
A lelkiismeret által „jelzett” bűnösség és bűntelenség nem egyenlő a jó és a rossz fogalmával: gyakran előfordul, hogy a legrosszabb cselekedeteket tiszta lelkiismerettel követjük el, miközben a legjobb cselekedeteket lelkiismeretfurdalástól kísérve. A lelkiismeret különböző jelzései gyakran ellentmondanak egymásnak, belső konfliktusba kerülünk: egyrészt ez lenne a helyes, más szempontból pedig az. Ilyen például, ha más viselkedést kíván meg a csoporthoz tartozásunk, és mást mondjuk a kapcsolat egyensúlya.
Az egyéni lelkiismereten felül létezik egy úgynevezett csoport-lelkiismeret is: ez rejtett és tudattalan. A rendszer minden tagjában megvan ez az egyensúlyérzék, amely a csoport tagjait érő igazságtalanságokra vonatkozik. Ez az, ami hozzánk fűzi a rendszerből kitagadott felmenőinket, amíg helyüket el nem ismerjük a rendszerben. A családállítás arra nyújt megoldást, hogy az ilyen, tudattalan kötéseket feloldhassuk, és immár a saját életünket éljük, a „helyünkön legyünk” a világban.
ÉrdekelA kapcsolatok alapja: az adni és kapni egyensúlya
A tapasztalat szerint a kapcsolatokat az adni és kapni egyensúlya tartja egyensúlyban és mélyíti el.
Hellinger megfigyelése szerint a kapcsolatok sikeressége nemcsak a kötődésen és a renden alapul, hanem az adni és kapni egyensúlyán is.
Az egyenrangú kapcsolatoknak feltétele, hogy annyit kapjunk, amennyit adunk: ha máshogy teszünk feszültségek keletkeznek a kapcsolatban. Egyedül a szülő gyermek kapcsolat az, ahol a szülők többet adnak és a gyermek majd saját gyermekeinek adja tovább, amit tőlük kapott. Ahol tehát nem érvényesül az adni és kapni egyensúlya…
Minden más kapcsolatban ha az ember sokszor ad a másiknak, akkor a másik késztetést érez, hogy viszonozza. Egyfajta lekötelezettséget érez. Aki ad, ezzel szemben könnyednek és kötelezettségtől mentesnek érzi magát. Aki pedig visszautasítja, amit adnak neki, az erősebbnek akar mutatkozni és ezzel veszélybe sodorja a kapcsolatot…
De így tesz az is, aki mindig csak adni akar: ezzel erősebbnek mutatja magát a másiknál. A folyamatos adással fölébe kerekedik a másiknak. Az „önzetlen segítő” valójában sokszor kimondatlanul azt gondolja: „inkább te legyél lekötelezve, mint én”.
Ami kapunk, viszonoznunk kell. De a kiegyenlítésre gyakran elég egy „köszönöm”, ha azt szeretet és tisztelet tölti meg.
A jó párkapcsolatban aki kap, gyakran többet ad vissza, mint amennyit kapott. Ezzel a kis többlettel aztán a másik úgy érzi, neki is többet kell adnia. Így fejlődik a kapcsolat és elmélyül. Minél többször adnak és kapnak, annál nagyobb a boldogság.
Néhány esetben a kapcsolat egyensúlyának felborulását az okozza, hogy az egyik fél rendszeresen többet ad, fektet bele a kapcsolatba. „Mindent megtesz a másikért”. Ilyen alaphelyzet, ha az egyik fél jelentősen szegényebb, mint a másik, vagy jelentős a korkülönbség. Aki többet adott, gyakran úgy érzi, hogy a másik hálátlan. Az ilyen kiegyensúlyozatlanságot azonban meg lehet szüntetni, ha mindketten felismerik és tesznek azért, hogy az egyensúly helyreálljon.
Mert a jó kapcsolatban mindig csak annyit adhatunk, amennyit a másik képes elfogadni… így tartjuk tiszteletben egymást.
Érdekel„Rend” a családrendszerben
A „rend” szó a köznyelvben egyrészt a nyugalmat, a kiegyensúlyozottságot, másrészt esetleg a fegyelmet, a szabályokat juttatja eszünkbe.
A családállítás, mint pszichoterápiás módszer központi fogalma a családrendszerben érvényesülő vagy hiányzó „rend”. Mit jelent ez?
Már magában a szóban, hogy „rendszer” benne van a rend… A családrendszer azt jelenti, hogy nem egyedül állunk a világban, hanem részei vagyunk egy családnak, egy rendszernek. Amelyben sajátos összefüggések érvényesülnek: például az, hogy kötődünk családunkhoz akkor is, ha nem tudunk róla. És hogy a családrendszerben bizonyos rend érvényesül. Akkor is, ha erről nem veszünk tudomást.
Ennek a rendnek a „rangsor” az alapja. Mindezt Bert Hellinger és a módszerét követők terápiás tapasztalatai támasztják alá, ez tehát egy megfigyelés. A rangsor voltaképpen egy időbeli sorrend: aki „előbb érkezett”, az előrébb áll a rangsorban. Szinte mint a számoknál, ahol a négy előbb áll, mint az öt. Ezt Hellinger a hely törvényének is nevezi. A szülők például előbb „érkeztek”, így a rangsorban előrébb állnak, mint a gyerekeik. Ha ez felborul akkor zavarokhoz vezet a családrendszerben, amely kihathat ránk. A rangsort egyébként a mindennapi életben is sokszor tapasztalhatjuk: újoncként másképp, visszafogottabban viselkedünk egy csoportban, hiszen később érkeztünk egy már meglevő rendszerbe.
A rend azt is jelenti, hogy a családrendszerben érvényesül az odatartozás joga: aki része a családnak, annak joga van odatartozni. Ha kitagadják, hallgatnak róla, elfelejtik, akkor a rend ezzel sérül. Ez arra is vonatkozik, hogy például a második feleségnek tiszteletben kell tartania az első feleségtől született gyermekeket: ők előrébb állnak a rangsorban. A házasság csak így tud jól működni. És ehhez tiszteletben kell tartani magát az első felséget is…
A párkapcsolatban a felek viszont egyenrangúak, így működik jól a tapasztalat szerint. És amit még Hellinger megfigyelt: a rendszerekre az érvényes, hogy a később létrejött rendszer előrébb való, mint a korábbi… Mit jelent ez például? Hogy ha egy férfinak házasságon kívül gyermeke születik, akkor legtöbbször az a megoldás jelenti a rendet, hogy a férfi az így kialakult új családhoz tartozik. Az az újabb rendszer. Azért itt megemlítem, hogy Hellinger maga is hangsúlyozza, hogy megfigyelései nem feltétlenül általános törvények, lehet másképp is, de eddig ez a tapasztalat…
A rend tiszteletben tartása tehát nagyon fontos: nem lehet tetszés szerint alakítgatni. Ha a családunkban érvényesülő rendre ráhangolódunk, a könnyebbség érzete tölt el bennünket. „Rendbe jön” minden.
ÉrdekelMit jelent az, hogy kötődünk a családunkhoz?
Kapcsolatainkra legerősebb hatással családunk van. Valamilyen módon kötődünk ahhoz a családhoz, amelybe beleszülettünk, amelynek része vagyunk. Sokszor nem is tudatosan.
Ez a kötődés a lelkiismereten alapul, amelynek működéséről külön bejegyzésben írok. De mit jelent a kötődés a családállításban?
A kötődés azt jelenti, hogy valójában, lélekben boldogító a tudat, hogy oda tartozunk a családunk rendszeréhez. Még ha csak ritkán, vagy egyáltalán nem is érzékeljük a köteléket, amely a családunkhoz fűz, ez a kötelék jelen van és irányítja életünket. A kötődés tehát nem tudatos, olyannyira, hogy olyan családtagjainkhoz is odafűz bennünket, akiket nem is ismertünk esetleg. Az a tapasztalat, hogy a kötődéshez elég a vérségi kötelék, azaz például a gyermek-szülő viszony biológiai ténye. És ezzel a ténnyel szembenézni különösen fontos azok számára, akik örökbefogadóként vagy örökbefogadottként élnek…
A családunkhoz való kötődés témaköre sokkal fontosabb, mint hisszük. Sokszor azt gondoljuk, hogy egy-egy hétköznapi probléma az, ami zavar, amelyet meg szeretnénk oldani, és az állításon látszik csak meg, hogy valójában a kötődéssel összefüggő mélyebb problémáról van szó.
Már említettem a lelkiismeretet, amely érzékeny jelzője annak, ha a kötődés kérdésessé válik, vagy kihívás éri. Lelkiismeretünk révén kötődünk családunkhoz tehát. Minden családban mást és mást jelent és feltételez az odatartozás: ezért a lelkiismeret nem egyformán jelentkezik mindenkiben. Thomas Schäfer példája a „maffiacsalád” és a „tisztviselőcsalád”, ahol egyértelműen nem ugyanazok a dolgok számítanak helyesnek és a lelkiismeret másként fog jelentkezni az egyik és a másik családba tartozó személynél.
A gyermek tehát – és ebben az értelemben mindannyiunkra vonatkozik ez a megnevezés – azt tekinti jónak, amit a család jónak tekint és azt rossznak, amit a családjában rosszként tartanak számon. És bármi történjen, arra fog törekedni, hogy úgy éljen, hogy a családhoz tartozónak érezhesse magát. Biztosítsa kötődését a családhoz. Ez az elsődleges cél és minden más – munkatársakhoz, barátokhoz, sportcsapathoz – való kötődés csak ezután következhet.
A családhoz való kötődés sokszor látszólag megnehezíti az életet. Elképzelhető például olyan család, ahol a sikertelenség számít „jónak”. Aki sikeres, az valójában nem tartozhat a családhoz. Nem tudható, hogy milyen történet áll emögött… De ilyen helyzetekre is van megoldás, hogy az, aki a siker céljával fordul a családállítóhoz, megoldhassa ezt a fajta, őt gátló kötődést. Ez a gátló kötődés jelentkezhet úgy például, hogy az illető kettősséget érez: szeretné a sikert, de mégsem tud tenni érte és nem érti mi ez a gát, amikor a szándéka és a lehetőségei is megvannak. Ha felismeri, hogy a családjában ilyen fajta összefüggések érvényesülnek és azokkal szembenéz, akkor megvan a lehetőség arra, hogy a családhoz való kötődése úgy maradjon fenn, hogy közben a saját életét éli és a „sikertelenség a jó” mottót meghagyja azoknak a családtagoknak, akikhez ez a történet tartozik.
ÉrdekelHogyan működik a családállítás?
A családállítás tulajdonképpen a családrendszer „tudatalattiját” mutatja meg, mint ahogy mondjuk az álmok a személyes tudatalattinkat.
Bert Hellinger megfigyelte, hogy a családunk – felmenőink – egyfajta rendszer, amely több, mint a személyek összessége: közös „mező”-t alkot, ahol a tagok összeköttetésben állnak egymással.
Ez a láthatatlan összeköttetés, a családrendszerben lévő kapcsolódások, összefüggések jeleníthetők meg a családállítással, mint szisztematikus pszichoterápiás módszerrel. Hogyan működik ez? Egy-egy család annyira erőteljes rendszer, hogy ha térbeli dimenzióban jelenítjük meg, akkor az más embereket (a családállító csoport tagjait vagy egyéni állításnál a terapeutát) is képessé tesz, hogy beleéljék magukat annak a családnak a dinamikájába…
Thomas Schäfer: Ami a lelket megbetegíti és ami meggyógyítja című könyve alapján készítettem a következő rövid összefoglalót. Hogyan működik a családállítás?
A csoportos családállítás során az állítást kérő kiválasztja a csoport tagjai közül azokat, akik a családrendszerét alkotó személyeket képviselik, megszemélyesítik. Egyéni állításnál a személyeket kartonlapok képviselik. A kiválasztott képviselőket – kartonlapokat – az állítást kérő a benne élő kép (azaz érzései) alapján elhelyezi a térben. Sokszor már ez a kép is igen beszédes, de ahogy a képviselők elhelyezkedtek, érdekes módon szinte azonnal kapcsolatba kerülnek egymással. Változtatják helyüket, helyzetüket és különböző érzéseket éreznek (ellenszenvet, szimpátiát stb.). Egyéni állításnál ezeket a kartonlapra sorban egymás után ráálló állítás-vezető „mutatja meg”.
Ha a rendszerből valakit kifelejtenek, sokszor az jelzi, hogy a képviselők egyike vagy többen mind egy irányba néznek. „Érezhető” hogy ott valaki hiányzik. A képviselők mozgatásával, meghatározott mondatok kimondásával (a terapeuta által mondott mondatok elismétlésével) a kép változik és az oldódás akkor történik meg, ha az állítást kérő képviselőjének – és lehetőleg a többi képviselőnek – az arcán már a megnyugvás látszik. Sokszor nehéz az oldó hatású mondatokat kimondani: az állításvezető felelőssége, hogy ez megtörténjen és a kimondás ne gépies, de szívből jövő legyen. Ha hiányzik a kellő komolyság és alázat, akkor az állítás nem folytatható. A nevetés mégis gyakori a családállításokon: a feszültség oldódása gyakran így jelenik meg. Az állítást vezető dolga annyi, hogy napvilágra segítse azt, ami „valójában van”, azaz az már az állítást kérőn múlik, hogy mit kezd a látottakkal az állítás után, saját életében. Hiszen csak ő az, aki tudja, neki mi a jó és mi a rossz. A családállítás felszabadítja az állítást kérő saját családjában működő erőket, ehhez képest a terapeuta kis pont csupán: ő csak abban segít tehát, hogy megláthassuk azt ami van.
Ahogy írtam, néha nehéz kimondani azokat a megoldást jelentő mondatokat, amelyekre szükség van. Hellinger úgy fogalmaz, hogy „szenvedni könnyebb, mint cselekedni”. A megoldás ugyanis erőt és cselekvést igényel. És van, amikor az ember ragaszkodik a rosszhoz, a szenvedéshez, mert az ismerős, vagy mert tudattalanul szolidarítást vállal a család valamely más tagjának keserveivel. Ettől megszabadulva és cselekedve elérhető a valódi boldogság, amely már nem a „szenvedés élvezete”.
A családállításon létrejött kép oldó hatása az egész tényleges családra hatással van, akkor is, ha a családtagok a családállítás megtörténtéről nem is szereznek tudomást. De néha nem elég az oldó kép egyszeri hatására hagyatkozni, hanem a mindennapjainkba kell építenünk őket (egy ideig, amíg rögzülnek). Így ha a valós életben találkozunk szüleinkkel például, akikkel kapcsolatos problémánkat családállítással oldottuk, akkor célszerű a találkozáskor felidézni magunkban az állításon látott képet. Néha ugyanis hosszú évekig más képet őriztünk magunkban, idő kell ahhoz, amíg az új, gyógyító hatású kép szilárdan helyet nyer bennünk. De ez már az állítást kérő saját feladata, ügye, ebben a terapeuta valójában nem segíthet, ez már nem rá tartozik. Ebben az értelemben a családállítás rövid távú terápia ugyan, de hosszan tarthat, amíg hatása megszilárdul.
Igaz-e az, amit látunk az állításon? A családállításon mindig a valóság egy szelete rajzolódik ki: az a része, amellyel az állítást kérő éppen akkor tud kezdeni valamit. Lehet, hogy a következő állításon ugyanaz másként mutatódik meg. Akkor majd abból kell kiindulni. A valóság ugyanis állandó mozgásban van, nem egy statikus kép, megismerni csak egy-egy adott pillanatát lehet.
Függ-e a terapeutától, hogy mi rajzolódik ki a családállításon megjelenő képben? Bert Hellinger szerint igen: a terapeutának elég „bátornak” kell lennie, hogy szembenézzen a valósággal, mert ha nem így tesz, akkor a képviselők tudattalanul is megérzik ezt és az érzékelésre szorítkoznak csupán. Nagy tehát a terapeuta felelőssége, hiszen „vakfoltjai” miatt az állítást kérők esetleg nem kapják meg azokat az információkat, amelyekre szükségük van. Nagyon fontos tehát, hogy a családállítást végző terapeutának tisztában kell lennie saját magával, vakfoltjaival, mindazzal, ami neki problémát okoz, amivel nehezen vagy nem nézett még szembe a saját életében/családrendszerében! És természetesen az a jó, ha ilyenből minél kevesebb van már… Így tud valódi segítője lenni a hozzá fordulóknak.
Érdekel
A párkapcsolatokról
Az életünkben az egyik legfontosabb cél, hogy boldogító párkapcsolatban éljünk. Bár családállító coachként sokféle problémával találkozom, de mediátorként kifejezetten a párkapcsolatokkal foglalkozom. Hogyan működhet jól a kapcsolat, hogyan lehet szépen lezárni? Milyen mély összefüggések érvényesülnek kapcsolatainkban?
Gyakran egy-egy párkapcsolat végét látom, amikor válási mediációt végzek annak érdekében, hogy a válás békésen folytatódjon le és szépen záruljon le a kapcsolat. Miért fontos ez? Mert a válás mindenképpen veszteség, a szakítás fájdalommal jár. Ezzel a fájdalommal szembenézve megtörténik a valódi elválás, ami lehetővé teszi, hogy a volt-kapcsolatból építkezve egy új, jobb kapcsolat alakulhasson ki.
Párkapcsolati tanácsadóként, a párkapcsolat javítását célul tűző mediációt végezve alkalmazom azokat az elveket, amelyeket Hellinger tapasztalt és amelyek az alapját adják annak, hogy boldogító legyen számunkra a kapcsolat. Melyek ezek az elvek, megállapítások?
A párkapcsolat alapját a férfi és a nő közötti különbségek jelentik. Ketten kiegészítik egymást: mindkettőnek szüksége van a másikra. Adnak és kapnak. És nagyon fontos, hogy ez az „adok-kapok” egyensúlyban legyen egymással: ha az egyik fél rendszeresen többet ad, mint a másik, akkor a kapcsolat veszélybe kerül.
Hellinger azt is tapasztalta, hogy ez a negatív hatásokra is igaz: ha az egyik fél megsérti a másikat, akkor igény támad ennek kiegyenlítésére. Ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni, de ha a sértett fél valamivel kevésbé sérti meg ezután a másikat, akkor lassan-lassan visszaáll az egyensúly. Furcsán hangzik ez a megállapítás, hiszen jól ismerjük a megbocsátás fogalmát: azonban a lélek úgy működik, hogy szüksége van a kiegyenlítésre… A megbocsátás nemritkán kitérés a konfliktus megoldása elől.
Boldogító párkapcsolat egy valódi férfi és egy valódi nő között jöhet létre. Mit jelent ez? Ahhoz, hogy valódi férfiként/nőként éljünk, szükségünk van a családrendszerünkből kapott férfi vagy női energiára. Minden férfinak lélekben el kell fogadnia az apját és minden nőnek el kell fogadnia az anyját. Ezen keresztül az ős férfi-princípiummal vagy az ős női-princípiummal kerülnek kapcsolatba: mindketten látják, hogy részei a nagy áramlatnak és társuk is része annak. Ez néha nagyon nehéz, de csak így tudnak boldogító férfi-nő kapcsolatot kialakítani. Ahol a különbözőség alkot egységet, nem az egyformaság.
Fontos az is, hogy a párkapcsolatnak elsőbbsége van a szülői szereppel szemben. A gyerekek akkor lesznek boldogok, ha a szüleik szeretik egymást. Ha a gyermeket a társunk elé helyezzük, akkor valójában megszegjük ezt a szabályt, szembemegyünk azzal, aminek érvényesülnie kell: hiszen a gyermek azért születhetett, mert a férfi és a nő között kötődés alakult ki, legyen az bármilyen rövid ideig tartó. És így, bár látszólag a gyermek áll az első helyen, valójában egy felborult rend alakul ki, ahol a gyermek nem érzi biztonságban magát.
Nagyon fontos a párkapcsolatban az előző társak elismerése. Társunk korábbi társait tisztelettel kell tekintenünk, még akkor is, ha ez nehéz. Látni kell azt, hogy az új kapcsolat a korábbinak az „árán” jött létre, ha az nem ér véget, akkor a mostani sem lehetne. Ha ez nem történik meg, gyakran az új kapcsolatból született gyermekek képviselni kezdik az előző, el nem ismert társat, amiből betegségek, problémák származhatnak számára.
Érdekes megfigyelés, hogy ha egy férfi és egy nő hosszú ideig él együtt, de nem házasodnak össze – azaz nem kötelezik el magukat egymás mellett – akkor tulajdonképpen azt mondják a másiknak: „várok valakire, aki jobb nálad”. Ez sérti a másikat és válsághoz vezet a kapcsolatban. Ha azonban tiszteljük a másik sorsát és sorsösszefonódásait, különleges egyéni életét, akkor szeretettel kereshetjük vele együtt a megoldást a problémára.
Gyakori, hogy a kapcsolati probléma abból adódik, amit Hellinger így fogalmaz meg: vannak, akiknek az fontos, hogy hallják őket, másoknak az, hogy lássák. Az egyik azt mondja: „te nem látsz engem”, míg a másik: „nem hallasz engem”. Annak, aki inkább lát, meg kell tanulnia hallani, aki pedig inkább hall, meg kell tanulnia látni…
Gyakran abból származik a konfliktus, hogy eltér a véleményük valamiről. Ám nincs egyetlen igaz vélemény: mindennek helye van. Vélemények terén nem lehet megegyezni. Aki a véleménycserében győz, valójában vesztett: elveszítette a másikat. Büszke lehet a sikerével, de közben elveszítette a másikat…
A féltékenységről szólva Hellinger azt mondja: az emberek nem azért féltékenyek, mert meg akarják tartani a másikat. Hanem hogy felelősségvállalás nélkül megszabadulhassanak tőle. Valójában a féltékeny fél az, aki tudat alatt szeretne véget vetni a kapcsolatnak, de ezt nem vállalná fel. Bár véleményem szerint a féltékenységnek sokféle háttere lehet, de ezt is érdemes végiggondolni…
Hellinger a párkapcsolatok válságairól szólva azt mondja: nyugodtan és könnyedén nézzünk szembe velük, higgadtan kezeljük őket. A szeretetben kezdettől fogva szem előtt kell tartani a búcsú gondolatát. Ha nehézségk merülnek fel a kapcsolatban, akkor ez gyakran azzal függ össze, hogy valami más a háttérben megoldásra vár: a szülőkhöz fűződő szeretet áramlása. Mert a kapcsolatainkban gyakran azt akarjuk elérni, amit a szüleinkhez fűződő kapcsolatban nem sikerült…
Hogyan lehet újrakezdeni a kapcsolatot egy válság után? Ez nagyon fontos kérdés nekem, mint párkapcsolati tanácsadónak, mediátornak. Hellinger úgy fogalmaz – és nagyon egyetértek vele – hogy kölcsönösen engedélyezni kell egymásnak az újrakezdést. Többé nem térve vissza a régi dolgokra. Ha nagyon súlyos volt a válság, akkor teljesen újra kell kezdeni, a legelejéről. És ezt meg lehet tenni! A kapcsolat minden válsága után újrakezdésre van szükség: ez azt jeleni, hogy most vége a nehéz időszaknak és többé nem térünk vissza a régebben történtekre, még gondolatban sem. Ezzel megtörjük a rossz minta ismétlődését.
És végül a szakításról. A szakításhoz vezető okok legtöbbször rejtve maradnak, a megfogalmazott kifogások valójában tényleg csak kifogások. Bármi is vezetett ide, nem szabad bűnnek tekintenünk sem magunknál, sem a társunknál. Ezek mélyebb összefüggések. Ha lemondunk az okok kereséséről, akkor voltaképpen megadjuk magunkat a sorsnak, amit nem tudunk átlátni és egyszerűen csak elismerjük, hogy történt valami, amin nem áll hatalmunkban változtatni. Még ha valamilyen vétek vezetett is a szakításhoz, afelett, ami a vétekhez vezetett, szintén nincs hatalmunk. A vétkes keresése gyakran a szakítás fájdalmának elkerülésére szolgál. Pedig ha hagyjuk, hogy megfelelően gyászoljunk, akkor utána nincs több szemrehányás, csak a tisztelet marad: hogy valaha egymást választottuk. És ha szülők vagyunk, a gyermekek érdekében el kell ismernünk, hogy „mindketten egyformán jók vagyunk számotokra”, mert ha elutasítjuk a gyermekek apját/anyját, akkor a gyermekben is elutasítunk egy részt: ami az apától/anyától származik. És ez nagyon nyomasztó a gyermek számára.
(E bejegyzés tartalma – kisebb változtatásokkal – mediációs honlapom blogján is olvasható, mert a mediáció iránt érdeklődők figyelmére is számot tarthat.)
ÉrdekelElső családállításom…
Négy évvel ezelőtt, amikor először olvastam a családállításról, az volt az érzésem, hogy nagyon érdekel és szeretném kipróbálni, de tartottam is tőle. Van-e tudomános alapja, vagy ez valamiféle elvarázsolt dolog? Úgyhogy – ahogy több helyen is ajánlották – először segítő résztvevőnek jelentkeztem, azaz saját állítást nem kértem.
Amikor megérkeztem azt láttam, hogy csupa hozzám hasonló résztvevő ül körben, akik között voltak láthatóan zárkózottabbak és közvetlenebbek is, de sem túl hideg, sem túl bizalmaskodó nem volt a légkör. Szimpatikus volt a hangulat. Hamarosan elkezdődött az első állítás. Őszintén szólva már nem emlékszem rá, miről szólt, vagy milyen volt, csak arra, hogy az állító rögtön kiválasztott engem, hogy képviseljem az anyukáját. És képviselőként, ahogy már olvastam róla, egyszer csak úgy éreztem, hogy szomorú vagyok és le kell ülnöm… Megdöbbentő tapasztalás volt, mert én magam nem voltam szomorú aznap, inkább izgultam és kíváncsi voltam, szóval valóban működik, hogy más érzéseit kezdem el érezni?!
Ahogy telt a nap és láttam, hogy az állítást kérők milyen katarzison mennek át, milyen döbbentek a felismerésektől, vagy milyen nyugodtak attól, amit láttak, kezdtem úgy érezni, hogy én is mielőbb ki szeretném próbálni. Dehát nem voltam állítóként beírva, így nem volt rá lehetőség, idő híján. És akkor jött a „véletlen”, abban a formában, hogy az egyik állítást kérő délutánra meggondolta magát és nem szeretett volna saját állítást. Úgy érezte, hogy az eddigiek olyan hatással voltak rá, hogy saját állítást már nem szeretne. Így történt, hogy sorra kerültem. A több dolog közül, ami foglalkoztatott, egy olyan témát választottam, amivel kapcsolatban már régóta kerestem a megoldást.
Egy kis kitérő: a családállítás egyik alaptörvénye a „hely törvénye”, ami annak a hellingeri felismerésnek a megfogalmazása, hogy családrendszerünkben mindenkinek megvan a helye, ahová tartozik. A szülő mindig „nagyobb”, mint a gyerek, közöttük ez a viszony, akárhány évesek. A helyeket tiszteletben kell tartani ahhoz, hogy a felboruló rend ne okozzon problémát számunkra. Ez azt is jelenti, hogy a szülő tud segíteni gyermekének, azonban a gyermek nem segíthet a szülő problémáin, hiszen ő a „kicsi”, a szülő a „nagy”.
Mivel az akkoriban három éves iker-kislányom már egy éve az asztmával küzdött, több kórházi kezelésen túl volt és állandó gyógyszereket szedett, arra gondoltam, hogy ez az a téma, amit szeretnék megoldani. És mint szülő segíthetek neki családállítással. Voltak jól körüljárt gondolataim is arról, hogy mi állhat a betegsége hátterében. Nyilván az, hogy én is asztmás voltam, követi a sorsomat. Vagy az, hogy születésekor elválasztották tőlem egy időre, talán a megszakadt kötődési folyamat okozhatja a betegségét. Vagy – mivel középső gyerek – ő a betegséggel tud magának szerepet találni a családban: ha már nem ő az első és nem ő a fiú. Egyszóval jó sok magyarázatom volt arról, hogy mi az ok. Viszont megoldáshoz egyik sem vezetett: az ész igazsága nem azonos azzal, ami a lélekben zajlik…
Amikor – aznap utolsóként – elkezdődött az én állításom, a családtagjaimnak kiválasztott képviselők elhelyezkedtek majd kialakult a kép. És – összefoglalva ami történt – az látszott, hogy a betegség olyasvalakihez kapcsolódik, aki „hiányzott” a rendszerből, nem volt a felállított képviselők között. Mivel valakit, akinek helye volt a rendszerben, nem tartottak tiszteletben, elfeledkeztek róla, sérült az odatartozás joga, amely szerint mindenkinek, aki a család tagja vagy valamilyen módon szoros kapcsolatban van a család egy tagjával, joga van a rendszer részének lenni. Ha elfeledkezünk róla, vagy letagadjuk, akkor valaki a rendszerből emlékezni fog rá, akár egy betegséggel. Ez történt a lányommal is: a betegsége összefüggésben volt azzal, hogy ezt az el nem ismert családtagot meg kellett látni, megadni neki a helyet, ami az övé. És ennyi elég. Ezt nem volt nehéz megtenni, katartikus élmény volt megköszönni azt, amit ez a személy nekem adott és békében elismerni a helyét a rendszeremben.
A következő hónapok során a lányom betegsége látványosan javult. Az állandó gyógyszereket lassan elhagyhattuk és az asztmás tünetek teljesen megszűntek. Talán másfél év telt el így, betegségmentesen, majd sokkal enyhébb formában ismét jelentkezett a betegség: ekkor már más ok állt a háttérben. Ez a példa egyébként nemcsak egy „sikersztori”, hanem arra is rávilágít, hogy egy-egy probléma mögött több ok is állhat, illetve hogy ránk jellemző, hogy a probléma miként jelentkezik nálunk… A lányomnál bármilyen kiváltó ok rendszeresen oda vezetett, hogy asztmás tünetei lettek, legyen ez az ok egészen hétköznapi, mint az iskolakezdés nehézségei, vagy tudattalan, mint ez a családállítással feloldott kötődés. És hát erre is van megoldás, hogy a nehézségeket, problémákat ne betegség formájában jelenítsük meg…
Kezdettől fogva érdekelt a pszichológia és minden olyan módszer, ami hozzátesz az önismerethez, ami segít a problémák kezelésében. Az elmúlt hat-hét évben sokféle módszert megismertem: tanultam reiki-t és prána nadit, foglalkoztam asztrológiával és kineziológiával, a tranzakció-analízissel, majd legutóbb az NLP-vel, mint terápiás módszerrel ismerkedtem meg. És bár a tudomány által alátámasztott módszerek közelebb állnak hozzám, mindegyikből tanultam valamit. A mozaikok egy egésszé állnak össze:-) Ma is nyitott vagyok sokmindenre, folyamatosan keresem az új lehetőségeket, hogy – megtalálva a helyemet a hivatásomban mediátorként és családállítóként – beépítsem a munkámba őket.
Az első családállításom története – amelyet még sok követett és mára már terapeutaként alkalmazom a módszert – arra is rávilágít, hogy az összefüggések életünkben olyan bonyolultak, hogy nagy hiba lenne „egyetlen üdvözítő utat”, „egyetlen azonnali csodás megoldást” keresni. A családállítás sem az. Csodaszerek nincsenek. De a családállítás szerintem az egyik legjobb módja annak, hogy problémáink gyökerét ne csak megtaláljuk, de meg is oldjuk őket:-)
ÉrdekelA családállítás helye a pszichoterápiás módszerek között
A családállítás szakszóval ún. szisztematikus pszichoterápia, amelyet Bert Hellinger dolgozott ki az általa felismert összefüggések alapján. Miben különbözik más pszichoterápiai módszerektől, mi benne az újszerű és egyedi? Egy kis elmélet…
Thomas Schäfer: Ami a lelket megbetegíti és ami meggyógyítja című könyvében külön fejezetet szentel annak, hogy a családállítást elhelyezze a terápiás módszerek rendszerében. Összefoglalja Hellinger módszerének lényegét és összeveti a hasonló jellegű és eltérő módszerekkel.
Ezek közül én csak itt csak a neuro-linvisztikai programozás módszerét (NLP) emelném ki, amelyet maga Hellinger is tanulmányozott. Az NLP-t az egyéni tanácsadások során én is alkalmazom és sok esetben nagyon hatékonynak bizonyul. Az NLP azok közé a terápiás módszerek közé tartozik, amelyek szerint az ember elérheti céljait, ha világos képe van róluk és célirányosan viselkedik. Azaz gondolataink átalakításával „beprogramozható” amit szeretnénk, erős „forrás-mobilizálással” a legtöbb vágyunkat valóra válthatjuk: ehhez csak az szükséges, hogy hátráltató beállítódásainkat újakkal, előremutatóakkal cseréljük fel. Igen, ez valóban működik. De nem minden esetben…
Hellinger szerint nem vagyunk olyan szabadok céljaink elérésében, mint hisszük. Ha anélkül cselekszünk, hogy tudatában volnánk kötődéseinknek, akkor az nem szabad, csak vak cselekvés. Milyen kötődésekről beszél? A szabad cselekvést korlátozza, hogy mindannyian családrendszerünk részei vagyunk, ezáltal érintettek vagyunk a többi családtag problémáiban, akár tudatában vagyunk, akár nem. Hellinger élesen kritizálja a ma divatos „önmegvalósítást”, a többiekre gyakorolt hatás miatt, és a „rend felismerésének” elvét képviseli. Azt mondja, hogy fel kell ismerni kötődéseinket és figyelemmel kell lennünk arra, hogy a családrendszerben bizonyos „rend”-nek, törvényszerűségeknek kell érvényesülniük. Ha megszedjük ezeket a törvényszerűségeket, akkor problémák keletkeznek.
E gondolat konzervatívnak tűnhet, azonban Hellinger nem azt mondja, hogy feltétlenül ez vagy az a helyes viselkedés. Nem szorítja szűk szabályok közé mindazt, amit megfigyelt: gyakran fogalmaz maga is úgy, hogy „nem tudom, hogy minden esetben ez az összefüggés érvényesül-e, de eddig mindig ezt tapasztaltam”. Hellinger mindössze annyit mond, hogy ha nem veszünk tudomást arról, hogy vannak bizonyos kötődések, egy rendszer részei vagyunk és nem tehetünk meg következmények nélkül bármit, akkor tapasztalatai szerint problémákkal fogjuk szemben találni magunkat. Mindezt elméletileg nem alapozza meg, azonban minden tapasztalat azt mutatja, hogy a Hellinger által megfogalmazottak valóban érvényesek. Amint látható, a családállításban a tapasztalat meghatározó alap.
A családállítással a felborult rend ismét megteremthető és a problémák megoldódnak. A családállítás azt tűzi ki feladatául, hogy felhozza a tudatba azokat a tudat alatti kötődéseket, amelyek a családban, mint rendszerben jelen vannak és ezzel helyreálljon a „rend”.
Hellinger a családot a pszichoanalítikusoktól eltérően szemléli: számára semmi sem erősebb, mint a család és mélységes tisztelettel szól róla. Más terápiás módszerektől eltérően semmiképpen sem a „szakadj el a szüleidtől” hozzáállást képviseli, sohasem beszél a szülők ellen. Annak ellenére, hogy nem tagadja, hogy a családhoz való kötődésünkből nagyon sok fájdalom származhat. De éppen ennek megoldása érdekében nem lázadásra bíztatja a hozzá fordulókat, hanem arra, hogy visszataláljanak a szülő és gyermek közötti hajdani szeretetbe, amely egy rövid pillanatig minden esetben fennállt – az állítások tapasztalatai szerint. És ez valóban megoldást hoz. A családból ugyanis nemigen lehet egyszerűen kiszakadni, a kiszakadás gyökértelenséghez vezet. Helyünket a világban csak úgy találhatjuk meg, ha tudomásul vesszük, hogy családunk része vagyunk.
A családállítás a gyakorlatban is eltér a legtöbb terápiás módszertől. A családállítás rövid időtartamú csoportterápia vagy egyéni terápia, ami azt jelenti, hogy – szemben például a pszichoanalízissel, amely évekig tarthat – Hellinger sokszor mindössze egyetlen alkalommal találkozik a hozzá fordulókkal. Valóban, gyakran egy állítás is olyan erős hatású, hogy nincs szükség többre. De előfordul a gyakorlatban az is, hogy mint a hagyma héja, egymás alatt több ok is meghúzódik, amelyeket sorban fel kell oldani, hogy a probléma valóban megszűnjön. És hát az is gyakori, hogy nem egyetlen, jól körülhatárolható probléma az, amit meg kell oldani… Ha a családrendszerben sok nehéz sors, kötődés van, akkor a „hagyma héjainak” lebontása kitartó munkát igényelhet. Érdekes egyébként, hogy az állítások mindig éppen annyira oldó hatásúak, amennyire a problémával jelentkező lélekben nyitott a megoldásra, ettől is függ tehát, hogy hány családállításra van szükség. De – éppen úgy, mint az NLP – a családállítás mindenképpen rövid távú terápia. Én pedig egyetértek Hellingerrel: „a pszichoterápia akkor jó és hatékony, ha a terapeuta minél hamarabb feleslegessé teszi önmagát”.
ÉrdekelA családállítás alapjai
Mi az alapja a családállítás működésének? Min alapul a módszer? Melyek azok a fogalmak, amelyeket használunk, mit jelent a „mező”, a „rendszer”, a „kötődés„, az hogy „kötésben vagyunk”, a „születési család”, az „állítás” vagy a „rend”, a „törvények” fogalma?
A családállítás, mint „szisztematikus pszichoterápiás módszer” alapja az a felismerés, hogy sorsunk összefonódik családunk, felmenőink sorsával. Nem egyedül állunk a világban, rendszerek része vagyunk: születési családunké (szüleink, nagyszüleink, felmenőink), jelenlegi családunké (férjünk-feleségünk, gyermekeink), de akár munkatársainkkal, barátainkkal vagy egy közösen átélt súlyos esemény kapcsán idegenekkel is egy rendszert alkotunk. Mit jelent a rendszer? Hogy összeköttetésben állunk, hatással vagyunk egymásra. Hatással van ránk a rendszer maga és egyes tagjai is. A legerősebben ható rendszer a születési családunk, felmenőink, őseink rendszere. Hiszen belőlük származunk. Mint ahogy génjeinket tőlük örököltük, szemünk színében, mozdulatainkban benne vannak őseink, azok is, akiket nem is ismertünk személyesen, ugyanígy valamilyen módon lelkünkben is ott van a lenyomatuk. Sorsuk hat a sorsunkra. Hogy ez pontosan milyen módon történik nem tudjuk. De azt tapasztaljuk, hogy így van. Anélkül, hogy tudatosan tudnánk róla.
A családállítás során, amikor egy-egy probléma, betegség, visszatérő nehézség megoldását keressük, erre a rendszerre pillantunk rá. Meglátni, hogy hol van olyan összefonódás, amellyel egy-egy nehéz sorsú ősünkkel azonosulunk, kötésben vagyunk. Ez legtöbbször szeretetből történik, ami azt jelenti, hogy öntudatlanul azt mondjuk magunkban: „én is úgy fogok élni, mint te”, „én is átélem azokat az érzéseket, mint te”. Ilyenkor van az, hogy saját életünkből nem következik egy-egy érzés, mégis érezzük és problémát okoz számunkra. De mindenkinek a saját sorsát kell élnie, a „saját helyén kell lennie”. Ehhez néha az kell, hogy elszakadjunk az ilyesfajta kötésből és tisztelettel elfogadva ősünk sorsát, meghagyjuk azt neki és a saját életünket éljük.
Problémát okozhat az is – és ez is megoldható a családállítással – amikor a Hellinger által felismert, de ma már számos tapasztalat által bizonyított rendszerbeli törvényszerűségek sérülnek. Rendszerünkben bizonyos „rend”-nek kell érvényesülnie, amelyet tiszteletben kell tartanunk. Ha nem tesszük, akkor rendetlenség alakul ki, azaz nem lesznek helyükön a dolgok, nem leszünk helyünkön az életünkben. Ez a rend több törvényszerűséget – Hellinger megfogalmazásában „törvények”-et – foglal magában, amelyeket a hétköznapi életben bizony sokszor megsértünk. Legtöbbször ezt is szeretetből tesszük (például egyedül maradt szülőnk mellett átvesszük a társ szerepét), de előfordul, hogy sérelmek, traumák hatására sértjük meg a rendet (például haragszunk az apánkra, mert alkoholista és elhagyta a családot, minket). De melyek ezek a családi lélekben, a családrendszerben érvényesülő törvények, amelyek a „rend”-et alkotják?
Az odatartozás joga szerint mindenkinek, aki a családrendszer része, joga van az odatartozásra. Ez a törvény sérül, ha valakit kitagadtak a családból, hallgatnak róla, elfelejtkeznek róla. Lehet hogy elkövetett valamit, ezért nem beszélnek többé róla; lehet hogy elvesztésének fájdalma késztette a család többi tagját arra, hogy elfelejtsék. Az is lehet, hogy nem is volt tudomás arról, hogy létezik: nagyon gyakori, hogy a terhesség ikerterhességnek indul, de nagyon hamar az egyik sejt felszívódik: az ilyen módon „egyedül megszületett iker” rengeteg nehézséggel küzd később, amelynek okát nem is sejti…
A hely törvénye azt jelenti, hogy a rendszerben mindenkinek megvan a maga helye, ahova tartozik. Ha „más helyen áll” vagy „más helyén áll” akkor a rend felborul és az ember „nem találja a helyét” az életében, a világban. Gyökértelennek, bizonytalannak érzi magát. Fontos például, hogy mindannyian szüleink gyermekei vagyunk: nem egyenrangúak velük abban az értelemben, hogy az életünket nekik köszönhetjük. Ha úgy viselkedünk, mintha „mi lennénk a nagyobbak” akkor valójában vétünk a hely törvénye ellen. Ellenben ha szülőként a gyermekünkkel szemben úgy viselkedünk és érzünk, mintha egyenrangú lenne velünk, akkor felemeljük őt egy olyan helyre, ami nem az övé. Mindezek lélekben zajlanak, sokszor nem is érezzük, hogy ez történik velünk. A családállítással „ránézhetünk”, hogy a lélekben valójában mi zajlik, azaz nem sérül-e a hely törvénye.
A kiegyenlítődés törvénye talán a legérdekesebb abban az értelemben, hogy nem is gondolnánk rá, hogy ilyen dinamika működik. Hellinger felismerte, hogy ha a családrendszer egy tagjával valami súlyos, nehéz dolog történt, akkor a rendszer egy későbbi tagja úgy él majd, mintha az a súlyos dolog vele történt volna meg. Mintegy megismétli, ő is átéli azt a nehéz sorsot. Ez valamiféle csoport-lelkiismeret, azaz hogy „ha te nem lehettél boldog, akkor én sem lehetek”. Könnyen látható, hogy ez milyen súlyos teher és kötöttség az embernek, amely meghatározza életét anélkül, hogy tudatában lenne.
A családrendszerrel kapcsolatban két kérdés van még. Kik tartoznak a rendszerbe és mit jelent a nehéz sors? A rendszerbe tartoznak szüleink, testvéreink, nagyszüleink és testvéreik, dédszüleink, valamint mindazok, akik velük szoros kapcsolatban álltak születésünk előtt (például apánk első felesége). Utóbbiak is a rendszerhez tartoznak, hiszen életünk annak árán jöhetett létre, hogy ők elvesztettek valamit: egy fontos kapcsolatukat. Úgy mondhatjuk, hogy áldozatot hoztak azért, hogy mi élhessünk. Mi számít nehéz sorsnak? Röviden: minden sorcsapás, nagy veszteség, bűn, kitagadtatás, vagy korai halál.
A családállítás tehát olyan módszer, amely segít meglátni azt, hogy a problémánk mögött nem áll-e olyan rendszerbeli ok, kötés, a törvények megsértése, amelynek oldásával a probléma megszűnik. A családállítás voltaképpen a rendszer, a „közös mező”, Sheldrake kifejezése szerint „morfogenetikus mező” megkérdezése, az arra való rápillantás.
Ehhez az kell, hogy a „rendszert felállítsuk„, azaz valamilyen módon láthatóvá tegyük a lélek szintjén zajló folyamatokat. A láthatóvá tétel azt jelenti, hogy a rendszer egyes tagjait valakik, vagy valamik „képviselik„, azaz megjelenítik az adott tag érzéseit. Ez történhet úgy, hogy a rendszer tagjait egy-egy ember képviseli, azaz csoport jön létre, ahol a résztvevők felveszik a problémával érkező személy családrendszere tagjainak szerepét. A felveszik a szerepét kifejezés nem pontos: nem arról van szó, hogy bármit is csinálniuk kellene, szerepet kéne játszaniuk. Egyszerűen csak a képviseletet felvéve arra figyelnek, hogy milyen érzések keletkeznek bennük. De a megjelenítés történhet úgy is, hogy a rendszer tagjait egy-egy kartonlap jeleníti meg és a családállítást vezető terapeuta a lapokra állva sorban egymás után képviseli őket. Ma még nem tudjuk, hogy pontosan hogyan történhet meg az, hogy idegen emberek átérzik és megjelenítik ismeretlen személyek érzéseit. Mégis így van. És ezzel lehetőségünk nyílik arra, hogy meglátva „azt ami van” feloldódjanak a kötések, helyükre kerüljenek a dolgok és saját életünket élhessük.
ÉrdekelHogyan látom én a családállítást?
Ha valaki elhatározza, hogy családállításra jelentkezik sok kétsége lehet és izgul is legtöbbször. Szeretné tudni, hogy akihez fordul abban megbízhat-e és hogy az illető valóban hozzáértő, felkészült családállító-e.
A családállításban szerintem a legfontosabb a gyakorlat és hogy az ember hagyja magát vezetni a „folyamat” által. Azaz ne akarja kontrollálni, irányítani az állítások menetét. Alázattal, tisztelettel forduljon afelé, amit lát, a sorsok felé, amelyek megjelennek az állításban.
Számít-e a családállító „hite”, „hozzáállása”, hogy tudományos vagy „lila” alapon gondolkodik-e? Valójában nem. És mégis igen. Hiszen itt is, mint minden segítő kapcsolatnál, fontos a szimpátia. Igaz, hogy egy állítást tökéletesen meg tud csinálni az is, aki alapvetően racionális gondolkodású és az is, aki szinte szélsőségesen „meditálós” és „lila”. Ha hagyja magát vezetni a folyamatok által. Az lehet jó családállító, aki tisztában van saját magával és „vakfoltjaival”, azazhogy mik azok a témák, amelyekkel nehezen tud szembenézni, amelyeket még ő sem oldott meg. Persze ezekből minél kevesebb van, annál jobb!:-) De az is igaz, hogy más hangulatú egy-egy családállítás attól, hogy a csoport vezetője milyen személyiség. Ezért arról írok most, hogyan látom én a családállítást.
Aki először jelentkezik családállításra esetleg kételyekkel érkezik, mert racionálisan gondolkodó embernek tartja magát, még ha nyitott is a világra. Felteszi a kérdést, hogy voltaképpen a családállítás hasonló a jósláshoz, az energiával gyógyításhoz, a kártyavetéshez? Vagy pszichológiai módszer, pszichoterápia? Hol helyezkedik el a családállítás a tudomány és az ezotéria között? Szerintem erre mindenkinek magának kell megtalálnia a választ, ha megismerte a módszert. Odáig nem tud képet alkotni róla. Ilyenkor merül fel sokakban visszatartó erőként, hogy „én megnézném, de nem szeretnék egy csoportban lelkizni„. Én azt látom, hogy az egyéni családállítás lehet az első lépés, ha valaki tart a csoportban való részvételtől. Sokakat ismerek, akik csoportban még nem vettek részt, de már van képük a módszerről, éppen az egyéni állítások kapcsán.
Aztán vannak olyanok is, akik szeretnék a – sokak szerint hatékonyabb – csoportos formát is megismerni és végül eljönnek egy csoportba. Lehetőség van arra is, hogy első alkalommal csak „résztvevőként” jöjjön el valaki, saját állítást ne kérjen, azaz saját problémával ne dolgozzon, hanem mások családállításában nyújtson segítséget. Mondanom sem kell, hogy mások állítása nagy hatással van ránk… sokszor szinte éppolyan mélyen érint, mintha a sajátunk lenne. Mert „véletlenül” sokszor hasonló problémákkal küzdő emberek jönnek össze egy csoportba, illetve más-más probléma mögött is lehet olyan ok, ami minket is érint, hatással van ránk a meglátása. És azután vannak azok, akik hallván, olvasván a családállításról egyből úgy érzik: „eljövök és megoldom a problémámat!”.
Emlékszem, én annak idején első alkalommal nem voltam ilyen bátor: résztvevőnek jelentkeztem, aztán úgy alakult, hogy valaki mégsem állított és én kértem, hogy akkor dolgozzunk az én problémámon. A következő alkalomig sem akartam várni, olyan nagy hatással volt rám a családállítás, a csoport hangulata, úgy az egész. És ez a hatás azóta is tart:-)
Hogyan látom hát én a családállítást? Lila vagy nem?:-) Én úgy gondolom, hogy ha egy módszer segít, akkor nem számít, hogy a tudomány hol tart a részekre bontásával és az elemzéssel. De nagyon várom, hogy megleljék a magyarázatokat. Nyitottnak tartom magam, sokféle dologgal megismerkedtem, beleértve a prána naditól egészen a neuro-lingvisztikai programozás módszeréig. Ismerek különböző gyógyítókat, de pszichológusokat is éppen úgy, és eredetileg jogász vagyok és közgazdász. Jogászként, pontosabban mediátorként is dolgozom. A családállítás nekem sokat segített: számos saját állításon vettem részt mind csoportban, mind egyénileg az elmúlt években. Egyszóval azt hiszem, hogy ha kellő nyitottsággal fordulunk a világhoz, önmagunk vagyunk és nem birka módjára követünk „tanokat”, akkor megtaláljuk azokat a módszereket, amelyek nekünk segítenek. Tudományosakat és kevésbé tudományosakat egyaránt.
ÉrdekelMitől működik a családállítás?
A családállítás olyan egyéni, vagy csoportos módszer, amellyel a lelkünk mélyén zajló folyamatokra láthatunk rá. Arra ami öntudatlanul vezérel.
Például olyan családi mintákra, családrendszerbeli kötődésekre, amelyekről nem is tudunk. De mitől, hogyan működik a családállítás?
A családállítással problémáink valódi okát ismerhetjük meg és oldhatjuk fel a felismerés által. De nemcsak önmagában a felismerés az, ami segít. Bert Hellinger figyelte meg azt, hogy bizonyos „rend”-nek kell érvényesülnie a családi kapcsolatainkban. Ezeket természetesen nem „kötelezően” betartandó szabályoknak kell elképzelnünk, hanem olyan törvényszerűségeknek, amelyek tiszteletben tartása segít abban, hogy a saját életünket élhessük, azaz „a helyünkön legyünk”. A családállítás módszerével ráláthatunk arra, hogy hol akadtunk el, hol vannak olyan pontok, ahol e rend nem érvényesül bennünk. A felismert törvényszerűségek tiszteletben tartásával minden a helyére kerül a „rendszerünkben” és ez teszi lehetővé, hogy mi is a helyünkön érezzük magunkat.
De mit jelent az, hogy a rendszerünk? Egyikünk sem egyedül áll a világban: oda tartozunk egy családhoz, amibe születtünk. Azt mindannyian tudjuk, hogy magunkban hordozzuk szüleink, nagyszüleink génjeit, de ezzel együtt valami mást is belőlük. A tudomány még nem érti pontosan hogyan, de magunkban hordozzuk, cselekedeteinkben, sorsunkban az őseink életét, tapasztalatait, sorsukat. Öntudatlanul sokszor előfordul, hogy megismételjük a velük megtörténteket, átvesszük érzéseiket, azonosulunk velük. Hihetetlennek hangzik és sokan azt mondják: „dehát én egészen más vagyok, mint a szüleim!”. De ez a tapasztalat, amelyet Hellinger sokévi munka és sokféle terápiás irányzat megismerése után leírt és amelyet mindannyian megtapasztalunk egy-egy családállításon. Persze sokmindenben mások vagyunk, mint a szüleink, hiszen önálló, egyedi személyiségek vagyunk mindannyian. De ott vannak bennünk, mert tőlük kaptuk az életet. Bármilyenek is voltak, mi most azért lehetünk itt, mert ők életet adtak nekünk. Ha csak ennyit adtak, már köszönettel tartozunk nekik. Persze sokan úgy vagyunk, hogy többet szerettünk volna kapni. Több szeretetet, több elismerést. De el kell fogadnunk, hogy ők azt adták, amit tudtak, annyit, amennyit tudtak. Ez az elfogadás nehéz. Viszont ha megtörténik, akkor békében élünk önmagunkkal. A családállítás segít ebben a folyamatban.
Lehet azonban az is, hogy szüleinkkel kapcsolatban nincs olyan elakadás, amelyet oldani kéne. Mégis olyan érzések kínoznak, amelyek nem következnek életünkből, a velünk történt eseményekből. Indokolatlan szorongás, kirekesztettség érzés, szomorúság például. A családállítással ezek gyökerét megtalálhatjuk és feloldhatjuk azt az azonosulást, amely a problémánk mögött áll. Az azonosulást például az – általunk akár nem is ismert – nagyszülőnkkel, aki valóban átélte a kirekesztettséget, mert kitagadta a család, vagy a szomorúságot, mert elveszítette a gyermekét. Ha ezt megláttuk, csak egy lépés, hogy kimondjuk magunkban: ez nem az én problémám, ez nem az én érzésem. Szeretetből átvettem, de elengedem, és a saját életemet élem…
Az emberek és a problémák olyan sokszínűek, hogy lehetetlen felsorolni, milyen események, milyen összeköttetések állhatnak a háttérben az adott esetben. A családállító terapeutát sokszor éppúgy meglepi mi áll egy-egy probléma hátterében, mint magát a családállításra érkezőt: sohasem lehet típusokban gondolkodni, nincsenek sémák. Ettől olyan érdekes és mindig új a családállítás a terapeuta számára is.
ÉrdekelCsaládállítás: csoportban, vagy egyénileg?
A családállítás módszere eredetileg csoportos módszer: több ember részvételével zajlik, akik segítenek, hogy az, aki a kérdező képként láthassa, hogy milyen folyamatok állnak a probléma hátterében.
De van a családállításnak egyéni formája is.
Egyéni családállításnál a folyamatokra tárgyak – például kartonlapok – segítségével lehet rálátni.
Vajon többet ad-e a csoportos családállítás, mint az egyéni? Hatékonyabb-e? Vagy inkább az egyéni állítás az, ami személyesebb és lehetőséget ad arra is, hogy a családállítóval átbeszéljük a problémát? Én azt gondolom, hogy hatását tekintve nincs különbség a csoportos és az egyéni állítás között. Vannak viszont más szempontok is…
Általában akkor célszerű egyénileg állítani, ha az állítást kérő nem szeretne csoport előtt foglalkozni a problémájával, feszélyezi a csoport. Sokan vannak úgy, hogy ismerik a családállítást és érdeklődnek iránta, de magukat annyira zárkózottnak tartják, hogy „nem hiszik el, hogy jól tudnák csinálni” a csoport részeként mások állításaiban a képviseletet. Valóban igaz, hogy több családállításon való részvétel egyfajta gyakorlatot ad abban, hogy könnyen és gyorsan kifejezzük a megjelenő érzéseket, de ezt nem kell eltúlozni: bárki már első alkalommal érezni tudja és pontosan eléggé ki tudja fejezni a megjelenő érzeteket. Ám ha valaki úgy érzi, hogy nem tudná átadni magát a folyamtoknak és zavarban, kellemetlenül érezné magát, ezt tiszteletben kell tartani. Egyéni állítással ezek a félelmek gyakran eloszlanak és sokszor e tapasztalat birtokában már szívesen részt vesznek csoportos állításon is.
Egyéni állításnál több lehetőség van arra is, hogy a problémát és az állítással kapcsolatban felmerült kérdéseket hosszabban meg lehessen beszélni. Igaz azonban az is, hogy az állítás hatása sokszor nagyobb, ha nem kerül tudatos szintre, azaz nem célszerű sokat beszélni róla, kielemezni, „túlgondolni”. De a problémakör átbeszélése gyakran felmerülő igény, amire egyéni állításnál lehetőség van.
Csoportos családállításnál a problémára egységes egészként lehet rálátni: egyidőben mozognak a képviselők, egyidőben többféle folyamat is elindulhat, lefolyhat, amelyet egységes képként látunk. Így jobban áttekinthető. A csoportos állítás előnye az is, hogy az ott lezajlott állítások nemcsak arra hatnak, aki az állítást kérte, hanem minden résztvevőre. A „hatás” ezesetben azt jelenti, hogy nagyon sokszor mások állításaiban ráismerünk egy-egy saját problémára, elakadásra. Ez a ráismerés lehet tudatos is, de sokszor előfordul, hogy egyszerűen csak azt vesszük észre, hogy egyik-másik állítás a szokottnál nagyobb hatással van ránk, érzelmeket vált ki belőlünk: nagyon együttérzünk az állítást kérővel, vagy az állításban szereplő valamelyik személlyel. Ez arra utal, hogy az adott témakörrel nekünk is dolgunk van, sőt, egyben azt is jelentheti, hogy a témakörrel kapcsolatos problémánk már így, mások állításán keresztül is oldódik a felismerés által! A csoportos állítás sok tapasztalattal tesz gazdagabbá és nagyon sok élményt ad. Egy-egy ilyen napon rengeteg új impulzus ér bennünket. Maga a csoport is a nap végére „összekovácsolódik”, mint bármely más csoport, ahol emberek együtt dolgoznak, közös élmények érik őket. Ez az összekovácsolódás plussz élménnyel gazdagítja a résztvevőket: azzal, hogy mások is küzdenek gondokkal, de tesznek magukért, a megoldásért. Nem vagyunk egyedül…
Érdekel