Hogyan működik a családállítás?
A családállítás tulajdonképpen a családrendszer "tudatalattiját" mutatja meg, mint ahogy mondjuk az álmok a személyes tudatalattinkat.
Bert Hellinger megfigyelte, hogy a családunk - felmenőink - egyfajta rendszer, amely több, mint a személyek összessége: közös "mező"-t alkot, ahol a tagok összeköttetésben állnak egymással.
Ez a láthatatlan összeköttetés, a családrendszerben lévő kapcsolódások, összefüggések jeleníthetők meg a családállítással, mint szisztematikus pszichoterápiás módszerrel. Hogyan működik ez? Egy-egy család annyira erőteljes rendszer, hogy ha térbeli dimenzióban jelenítjük meg, akkor az más embereket (a családállító csoport tagjait vagy egyéni állításnál a terapeutát) is képessé tesz, hogy beleéljék magukat annak a családnak a dinamikájába...
Thomas Schäfer: Ami a lelket megbetegíti és ami meggyógyítja című könyve alapján készítettem a következő rövid összefoglalót. Hogyan működik a családállítás?
A csoportos családállítás során az állítást kérő kiválasztja a csoport tagjai közül azokat, akik a családrendszerét alkotó személyeket képviselik, megszemélyesítik. Egyéni állításnál a személyeket kartonlapok képviselik. A kiválasztott képviselőket - kartonlapokat - az állítást kérő a benne élő kép (azaz érzései) alapján elhelyezi a térben. Sokszor már ez a kép is igen beszédes, de ahogy a képviselők elhelyezkedtek, érdekes módon szinte azonnal kapcsolatba kerülnek egymással. Változtatják helyüket, helyzetüket és különböző érzéseket éreznek (ellenszenvet, szimpátiát stb.). Egyéni állításnál ezeket a kartonlapra sorban egymás után ráálló állítás-vezető "mutatja meg".
Ha a rendszerből valakit kifelejtenek, sokszor az jelzi, hogy a képviselők egyike vagy többen mind egy irányba néznek. "Érezhető" hogy ott valaki hiányzik. A képviselők mozgatásával, meghatározott mondatok kimondásával (a terapeuta által mondott mondatok elismétlésével) a kép változik és az oldódás akkor történik meg, ha az állítást kérő képviselőjének - és lehetőleg a többi képviselőnek - az arcán már a megnyugvás látszik. Sokszor nehéz az oldó hatású mondatokat kimondani: az állításvezető felelőssége, hogy ez megtörténjen és a kimondás ne gépies, de szívből jövő legyen. Ha hiányzik a kellő komolyság és alázat, akkor az állítás nem folytatható. A nevetés mégis gyakori a családállításokon: a feszültség oldódása gyakran így jelenik meg. Az állítást vezető dolga annyi, hogy napvilágra segítse azt, ami "valójában van", azaz az már az állítást kérőn múlik, hogy mit kezd a látottakkal az állítás után, saját életében. Hiszen csak ő az, aki tudja, neki mi a jó és mi a rossz. A családállítás felszabadítja az állítást kérő saját családjában működő erőket, ehhez képest a terapeuta kis pont csupán: ő csak abban segít tehát, hogy megláthassuk azt ami van.
Ahogy írtam, néha nehéz kimondani azokat a megoldást jelentő mondatokat, amelyekre szükség van. Hellinger úgy fogalmaz, hogy "szenvedni könnyebb, mint cselekedni". A megoldás ugyanis erőt és cselekvést igényel. És van, amikor az ember ragaszkodik a rosszhoz, a szenvedéshez, mert az ismerős, vagy mert tudattalanul szolidarítást vállal a család valamely más tagjának keserveivel. Ettől megszabadulva és cselekedve elérhető a valódi boldogság, amely már nem a "szenvedés élvezete".
A családállításon létrejött kép oldó hatása az egész tényleges családra hatással van, akkor is, ha a családtagok a családállítás megtörténtéről nem is szereznek tudomást. De néha nem elég az oldó kép egyszeri hatására hagyatkozni, hanem a mindennapjainkba kell építenünk őket (egy ideig, amíg rögzülnek). Így ha a valós életben találkozunk szüleinkkel például, akikkel kapcsolatos problémánkat családállítással oldottuk, akkor célszerű a találkozáskor felidézni magunkban az állításon látott képet. Néha ugyanis hosszú évekig más képet őriztünk magunkban, idő kell ahhoz, amíg az új, gyógyító hatású kép szilárdan helyet nyer bennünk. De ez már az állítást kérő saját feladata, ügye, ebben a terapeuta valójában nem segíthet, ez már nem rá tartozik. Ebben az értelemben a családállítás rövid távú terápia ugyan, de hosszan tarthat, amíg hatása megszilárdul.
Igaz-e az, amit látunk az állításon? A családállításon mindig a valóság egy szelete rajzolódik ki: az a része, amellyel az állítást kérő éppen akkor tud kezdeni valamit. Lehet, hogy a következő állításon ugyanaz másként mutatódik meg. Akkor majd abból kell kiindulni. A valóság ugyanis állandó mozgásban van, nem egy statikus kép, megismerni csak egy-egy adott pillanatát lehet.
Függ-e a terapeutától, hogy mi rajzolódik ki a családállításon megjelenő képben? Bert Hellinger szerint igen: a terapeutának elég "bátornak" kell lennie, hogy szembenézzen a valósággal, mert ha nem így tesz, akkor a képviselők tudattalanul is megérzik ezt és az érzékelésre szorítkoznak csupán. Nagy tehát a terapeuta felelőssége, hiszen "vakfoltjai" miatt az állítást kérők esetleg nem kapják meg azokat az információkat, amelyekre szükségük van. Nagyon fontos tehát, hogy a családállítást végző terapeutának tisztában kell lennie saját magával, vakfoltjaival, mindazzal, ami neki problémát okoz, amivel nehezen vagy nem nézett még szembe a saját életében/családrendszerében! És természetesen az a jó, ha ilyenből minél kevesebb van már... Így tud valódi segítője lenni a hozzá fordulóknak.
